Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 37 — válogatja szavait, inkább az érzelmekhez, mint az értelemhez szól, nagyon is szubjektív refleksziókat, szónokias figurákat enged meg magának; a nemzeties felbuzdulás kissé magasabbra kapja fel hangját, a vallási elfogultság nem engedi felemelkedni a türelem, az objektív nyugalom színvonaláig. Erre a pontra vonatkozólag Rusch a következőket írja a történeti előadásról: »Der Unterricht in der Geschichte sei wahr und in Auffassung, wie Darstellung streng objectiv.« Kiemeli a nemes türelem követelményét. »Ehrfurcht vor jedem Betenden, wie er auch beteU »Es ist unerlasslich, dass die geschichtlichen Charakteren und Thatsachen vom Standpunkte der Sittlichkeit durchdacht und beurtheilt werden «*) Baumeister pedig azt tanítja, hogy vallási dolgokban kerülje a tendeneziózus magasztalást, gáncsolást; válaszsza el az egyházat szolgáitól, védőitől, s főkép az evangelikus író kiválóan emelje ki ép a kath. egyház jeleseit, érdemeit s ne hunyjon szemet saját felekezete hibái előtt. Ne hanyagolja el a patriotizmust sem, de azt minden retorika nélkül éreztesse; a tankönyv ne legyen se száraz, sem ömlengő, áradozó. Ezt a nemes egyszerűséget, az ethikai momentumokat igénytelenül kiemelő hangot, szellemet, elfogulatlanságot még hiába keressük tankönyveinkben. De a stíl ellen is sok botlást követnek el könyveink. Nem egy kézikönyv előadása nehézkes, homályos. Előbb a szavak, mondatok értelmét kell megállapítanunk, azután térhetünk csak át a tárgy érdemére. Nem tudjuk kivenni tisztára, mi az a jogrend, az az államtani fogalom, melyet velünk meg akarnak értetni; hogy tehát például mi is az a jus Romanum, Latinum, italicum, miben egyeznek és térnek el egymástól? mi tehát voltaképen a bazilika s román stíl föismertetője ? Ezt a homályt nem egyszer szűkszavúság okozza, a tárgysokaság miatt nem adhatják meg a kellő felvilágosítást. Sokszor zárójelbe odabigyesztenek egy-egy rébuszt, szót, vagy mondatot, a mit talán szerző valamely különleges munkában olvasott, de a legnagyobb kútfőkben sem találhatunk meg. Ez aztán cserben hagyja a tanulót, nem ritkán a tanárt is, a ki meg viszont talán sok olyant és még többet olvasott oly részletet, miről a tankönyvírónak tudomása sem volt. Sokszor meg ép a bőbeszédiiség oka a zavaros előadásnak. A mit néhány gyökeres szóval, mondattal világosabban lehetne összefoglalni, fel van eresztve s csak az emlékezetet fárasztja, a dolog tisztázásához semmiben sem járul hozzá. Nyelvi tekintetben is sokszor hibás a tankönyvek előadása. Egyrészt ezt is az anyaghalmozásra lehet visszavezetni. Sokat, röviden akarnak előadni s azért gyakran és önkénytelenül fordulnak a nagy történetírásban is megszokott mondatösszevonáshoz. Egész lapra (túlozzunk egy kicsit!) terjed egy-egy mondat, kötőszókkal, -ván-vén-es szerkezettel össze-visszatákolva, fűzve. Hiányzik előadásukból a szavak, mondatok egyensúlya, a hosszabb, rövidebb gondolategységek egybefoglalásának művészete, mi numerust ád a *) Methodik des Unterrichtes in der Geschichte v. Gustav Rusch, Wien, 1889.