Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 31 — szempontot kellő figyelemre méltatva a következő évek szaktanítását előkészíthetné. Az olvasmányoknak ilynemű méltatása a grammatikai fokon a feladatok halmozása, az erő szétforgácsolása lenne. A magyar nyelvtanításnak annyi teendője van a maga körében, hogy az olvasmányokra, mint történeti anyagra kellő ügyet nem vethet. Neki a helyes megismerést, a helyes gondolkodásra szoktatást, nyelvünk alakjának, szellemének megértetését, a helyesírást, a gyermek nyelvkincsének fejlesztését, a nyelvünk eredetiségét legjobban jellemző szólásmódokat, a szinonimákat, a stílbeli árnyalatokat az analízis sokszerii módjával kell szemei előtt tartania, hogy a helyes beszélésre, írásra, fogalmazás-, előadásra, a műremekek megértésére készítse elő a növendéket. Csak eme szempontok elhanyagolására s a czél rovására lenne az olvasmányok történeti feldolgozása. Mért oly gyarló a felsőbb iskolások dolgozata, mért oly értelmetlen felelete, mert oly színtelen előadása, mely egyetlen gyökeresebb, ruganyosabb kifejezést nem produkál ? Mert az anyanyelv tüzetes tanulását sem elég korán, sem elég mélyen nem eszközölhetjük. A vázoltam feladatok megoldására tiszta, világos, a legzamatosabb magyar ízű olvasmányok alkalmasak inkább, mint az olvasókönyveinkben általán minden gond, fáradság nélkül összehalmozott darabok, melyek sokszor felülmúlják a gyermek értelmét, fárasztják elméjét s semmi eredetiségre nem tanítják. Magyar olvasókönyvbe ész-, kedélyképző, könnyű, főkép a magyar föld és nép ismertetését tárgyaló tagolt stílű s mindenkor, magyar íztől áthatott nyelvű közlemények valók. A mithologiákat könnyed átdolgozásban kellene nyújtani; a magyar történetet sem olvassa fáradság nélkül a tanuló, ha meghagyjuk abban az alakban, a mint Pauler, vagy Szalay vagy más megirta. Sőt még Jókai elbeszéléseit is meg kellene tisztítani a -tátik, -tetik s hasonló magyartalanságoktól iskolai könyvben. Mindez nem volna oly kényelmes dolog a tankönyvírónak, de rendkívül eredményes lenne a magyar nyelvtanításnak. Ugyanez áll a latin nyelv tanítására is. Az olvasmányok itt is csak a nyelv alakjainak megismerése-, szókincsszerzésre, nyelvszabályok elsajátíthatására szorítkozhatnak. A mi azokban van, bármily fontos volna történeti szempontból, csak mellékes dolog gyanánt szerepel. Másrészt pedig a történeti képzést annyira elő nem mozdítja, hogy ellenkezőleg a szöveg megértése, nyelvi szempontból való feldolgozása ép a történeti háttér, az ismeretlen lég- és fogalomkör miatt ütközik lépten nyomon nehézségbe. Adjanak annak a kis tanulónak a saját gondolatvilágához közelebb eső tárgyú olvasmányokat, könnyedebben sajátítja el a nyelvet, jobban megkedveli azt s akkor azután később több hasznot merít az auktorok olvasásából. A ki sokat markol, keveset szorít. Mi a történeti anyag kezelését elválasztandónak tartjuk a nyelvtanítástól, nem azon értelemben, hogy annak substratumául történeti anyag is nem szolgálhatna s mintha abból mellesleg