Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 14 — klasszikai olvasmányok mellett dívó túlságos grammatizálást, a mi lehetetlenné teszi az auktorok tartalmának beható tanulását; pedig ép ez a tartalom volna hivatva a tanuló lelkét, szivét gyönyörködtetve oktatni, nevelni s csak ez volna képes kedvet éleszteni bennök magának a nyelvnek nyelvi szempontból való tanulására is. Nem kellene megállani minden í^-nál, quum-nál, all. absolutus-, vagy coniunctivus-náX; ezek úgyis ismétlödnek lapról-lapra, hanem inkább az olvasmányban előadott tényekre, szépségekre kellene irányozni a tanuló érdeklődését, beillesztve az igy szerzett ismereteket a többi tudományok, jelesen a történet keretébe. Csak az imént Ítélte el De Gerando Antónia is, hogy a költeményeket általán lényegtelen szempontokból tárgyalják. »De hogy mi van azon versekben, a gondolatokkal, a lélekkel, a nemzeti géniussal, a régi népek magasabb, fenségesebb eszméivel, a melyek az emberiség valódi kincsét képezik, melyek valóban felfrissíthetnék a mi szomorú átmeneti korszakunknak sokban tévútra került közvéleményét, a mely megtisztíthatná az aranyborju-imádástól beszennyezett lelkeket, azokkal nem törődik senki sem! Szavak, betűk, betűk, szavak ! eddig emelkedik a mi eruditiónk. Alaktan, mondattan, philologia, mind csak eszközök! Nem átalják magát a remekművet, a lelket, a gondolatot, az eszméket, a remek formát átalakítani és Titus Liviust például konyhalatinságra áttenni azon ürügy alatt, hogy a növendék a történelmet és nyelvet tölcsérelje be egyszerre szerencsétlen agyába s egyiket sem tanulja meg soha, soha! Hanem mind a kettőt alaposan megutálja.**) Arra a kérdésre, hogy az emberiség élete nyilvánulásának mely ágait ölelje fel a tanítás anyaga, Macaulaynál találjuk a helyes feleletet. Ö Anglia történetében ezeket irja: »Nagyon tökéletlenül teljesíteném föladatomat, ha csupán csaták- és ostromokról, kormányok emelkedéséről és bukásáról, udvari cselszövényekröl és parliament vitáiról irnék. Igyekszem a nép történetét szintúgy előadni, mint a kormányét, vázolni a hasznos és szép mesterségek fejlődését, leirni a hitfelekezetek keletkezését és az irodalmi izlet változatosságait, festeni az egymást követő ivadékok szokásait, azon változásokat sem mellőzvén, a melyek a ruha, bútorzat, lakomák körül s a közvigalmakban történtek. Örömest tűröm a szemrehányást, hogy a történetírói méltóságról alászállottam, ha e század angolai elé hü képet állithatok az ősök életéről. «**) A történetírás anyagát tehát nem csak a csaták, ostromok s a barbárság egyéb alakjai teszik, hanem még a béke müvei is, sőt inkább a közművelődés tényei, mint a rombolás eredménye. iMiként már Schlőzer is megjegyezte, az iskolában nem annyira háborút, mint inkább kultúrtörténetet kell tanítani. Ne a kegyetlenségre, hanem a béke áldásaira tanítsunk! *) Magyar Paedagogia, VIII. évf. 3. sz. **) Macaulay »Anglia története II. Jakab trónlalépte óta.« Ford. Csengery A. 2. kiad. I. k. 5. 1.