Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1895

— 110 — Ezer esztendő emlékét ünnepeljük. Ezer esztendőnek büszke fájdalmát, fájó örömét. Mi egy nagyembernek, hősnek, sőt vértanúnak emlékezete ehhez a naphoz képest, mikor emberöltők, századok nagyembereinek, hőseinek s vértanúinak szelleme lebeg körül bennünket, hogy osztozzék örömünkben, a nemzet örömében, és ünnepelje ezt a napot és azt a jövőt, a melyért ők is küzdöttek, s a melyért az ő vérök egykor patakokban omlott. És én azt hiszem, ha ezek a szellemek szólhatnának; ha a porszemek, melyek ennek a hazának termőföldjét alkotják — az ősök szent porai — főlérezhetnének egy pillanatra: akkor erről a földről kelet felé egy mélységes sóhaj, egy hatalmas orkán száguldana hegyen-völgyön át, megérintve KisÁzsia partjait, a nagy világkaput, el Ázsia végtelen pusztáira, hogy szavával lehatoljon ezer éves sírok mélyébe, fölébreszsze névtelen nagy hősök és ősanyák hamvait és kimondhatatlan öröm árját rezgesse rajtok által: hogy az ígéret Kánaánja, mely után ők epedve sóvárogtak, a nép, mely az ö szívok véréből sarjadt, itt a messze nyugaton ezer év után is él és virágzik. Ezer esztendő! Valóban sok hálával tartozunk a Gondviselésnek, kinek karja megvédelmezte, föntartotta ezt a magában álló nemzetet; de hála és dicsőség az ősöknek is, kik annyi század zivatara, titkos ellenségek annyi sötét ólálkodásai közepette megsebezve, vértől ázva meg tudtak állani büszkén és szabadon, és szenvedve, áldozva tudták szeretni az üldözött, ostromolt hazát. Ti, a kik könnyen mondtok ki szavakat, melyeknek a jelentését nem sejtitek, hányszor emlékeztek érzéketlenül a magyar „sírva-vigadásról," melyet századok gyötrelme oltott ennek a népnek szívébe. Hiszen mi örvendeni, ünnepelni sem tudunk egy szent fájdalomnak borongó árnya nélkül, mely elfogja lelkünket. Mint mikor a győzelmi ének viharzó árjába belevegyül egy reszkető akkord, az elhullottak szívszaggató emléke, olyan a mi ünnepünk, olyan a mi örömünk, — s ki tudja, lesz-e valaha máskép, egy líj ezredévben ? Nézzetek belé a történet könyvébe, kísérjétek nyomon a nemzedékeket és lássátok a tények tanulságát. Ázsia belsejéből a hadak útján lépünk erre a földre, a melynek minden részét vérrel kell megvennünk; századokon át, fegyver a kezünkben, virrasztunk itt a műveltség határán, s vérzünk bessenyővel, tatárral, törökkel, némettel szemben a czivilizáczióért, szentélyeinkért, szabadságunkért. Majd kimerülve lehajtjuk fejünket egy pillanatra a nyugalom párnájára, de fölriadunk s a végveszély örvényénél találjuk magunkat. Mily jól esik akkor a múlt fájdalmas dicsőségéhez fordulnunk, hogy új erőt, líj lelkesedést merítsünk belőle és ne engedjük magunkat gyáván, alattomosan megölni. Mintha géniuszunk arra volna hivatva, hogy mint a mártírok, lelki és testi gyötrelmek és vívódások tüzében legyen örökké, halhatatlanná: egész múltunk szinte a szenvedések szakadatlan lánczolata, melyekből a nemzet alig lélekzik föl egy-egy pillanatra, hogy éles diadalkiáltást hallasson — és elsirassa elvesztett fiait. Rómának emléke a múltból: büszke, ó fala; Hellasznak kincse: elomló rom; a mienk — mily igazán mondja a költő — „egy szentelt fájdalom."