Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1888

— 97 — zett, méltó dicsőség pályabére illeti őt. Petrarcát senki sem fordítá előtte magyarra, bár a formát illetőleg, miként e vázlatos fejtegetésekből is kitünhetik, nem állott elődök nélkül. Mellőzve az „Ellőszó"-ban általa is érintett Kazinczy-féle gyarlóságokat, Császár szonetteiben, még inkább Szász K. és Győry V. Shakspere-forditásaiban gyönyörű példákat találhatott, melyeket kétségtelenül nem hagyott figyelmen kivül. Sőt maga is hálásan emlékezik útmutatóiról, kik elősegíték, hogy a nehéz feladatot derekasan oldja meg. Mindazáltal az elismerés, sőt e sorok Írójának különösebb elismerése is, mert fordítása lehetővé tette Petrarca verses idézését, nem tarthat vissza bennünket, hogy fel ne említsük Tomlinson néhány panaszát, melyeket a Petrarca-fordítók ellen emel többször idézett müvében. Szerinte a Petrarcaforditók gyakran saját eszméiket adják a költőéi helyett; néha nem elég költőien fejezik ki az eredeti gondolatot; sokszor hiányzik nálok a törekvés, hogy Petrarca egyszerűségét megfelelő könnyedséggel utánozzák; s gyakran egészen elhanyagolják az eredeti metrumát. Mindezek az angol fordítókra vonatkoznak. Radó általán híven adja az eredeti értelmet, megtartja Petrarca typuszait, de nem használja az endecasyllabát, hanem magyar elődeinek ötös és hatodfeles jambusait, melyek azonban nem elég zengzetesek mindig; gyakran tarkáznak trokhaikus lábakkal, vagy legalább oly licenciákkal, milyeneket Szász Károlynál s Győrynél ritkábban, Aranynál, Vörösmartynál soha sem találunk. A sok, főleg sorvégi spondens is nehézkessé teszi a sorok zenei szépségét. Igaz, számbaveendő, hogy olaszból fordított, hol a magánhangzók hajlékonysága, a kihagyások nagyban elősegítik a tekhnikai könnyűséget. Még több és nagyobb szabadság a rímekben, a Petrarca kétszótagú rímei helyett sokszor még a használt egytaguak is gyengén csengenek. A mérték kedveért gyakran találunk henye szókat, holott a fordító eredetije s a forma tömött szerkezeténél fogva is rövidségre van utalva. Az előadás sokszor igen szép, de gyakran nem annyira a gondolat mélysége vagy rejtett célzata, mint inkább a formai küzdelem miatt nehézkes, homályos, erőltetett. Igaz, itt is kulcsát találja e jelenségnek, ki ismeri Petrarca néhány szonettjét, melyekben Laura nevéből szójátékot szójátékra halmoz. Mindebből azon eredményre jutunk, hogy bár Radó kitűnőt adott, mégis Petrarca szonettjeinek meg több fordító korongján kell csiszolödniok, mig oly simaságra s kedves könnyedségre tesznek szert, mint a számos angol és német fordítók közt csak Tomlinson és Uiibner fordításai is. Ez áttekintést pedig avval zárjuk, hogy a szonett nem ismeret7