Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1888

- 20 ban mennyi eredetiség, mily keresetlen természetesség az ihletett lélek meghatottságával, gyengéd panaszával s a színek és képek újságával, üdeségével! Valóban ha az előbbi költészetben oly példát talált volna, mint Petrarca, mi sem akadályozna bennünket, hogy Dantét tartsuk a legelső és legnagyobb szonettirónak. Vegyük hozzá az alak biztos, könnyed kezelését. Először nyomja rá e műformára a művészet bélyegét. A nagyon kiszabott schema épen nem akadályozza őt a tartalomnak szabad alakításában. Sem a szigorúbb kereten nem tesz erőszakot a kép minél tökéletesebb kiemeléseért. Uralkodik a tartalom és alak fölött egyaránt. Az alak csak arra szolgál nála, hogy a magában is remek eszme hozzá illő díszü öltözetet nyerjen. Hagyjuk azonban a magasztalást s térjünk a tapasztalathoz. A „Vita Nuova"-ban foglalt huszonkét szonett a műformát teljes képében állítja elénk. Az egyes darabok két főrészre válnak, a két négyes és a két hármas tagolatára. A négyesek rímhelyezése nagyobb részt ölelkező (abba, abba), néhányszor az eredetibb keresztező (abab, abab). A hármasok többnyire három rímüek különböző rímbeosztással. Két szonettje van Dantenak (0 voi, che per la via d'Amor passate és Morte villane, di pietá nemica), melyek 20—20 sorból állanak, s kettős szonettoknak volnának nevezhetők, (s. doppio). Egyes sorok után ugyanis még ismétlő rímek is használtatnak. Bár e két költeményt is vissza lehet vinni az egyszerű compositio arányosságára, mégis élénken emlékeztethet bennünket azon mesterkélt, hamis költészetre, mely Dante előtt s korában annyira visszaélt a forma énekszerüségével, hogy még ő sem tudott egyszerre szabadulni hatása alól. Da Tempó mintha csak Dante szonettjeire támaszkodva adná a forma elméletét abban, hogy a szonett két részre oszlik, elő- és utószakra, amaz 8, emez 6 sorból állván. A szonett fejlődéséről levén szó még Dantenak valamivel fiatalabb kortársát kell megemlítenünk, Cino da Pistoját. Elete époly hányt-vetett, mint az isteni költőé, szelleme ha nem járja is be a túlvilág birodalmait, emelkedett, nemes, mint az övé. Első száműzetésében Eilippo Vergiolesi, a pistójai fehérek vezetője fogadta udvarába, kinek leánya Selvaggia iránt szerelemre gyúlva írta gyönyörű szonetteit, majd szépségét és erényeit magasztalva, majd fájdalommal panaszolva hűtlenségét, majd gyászolva halálát, mely fölötti keservére nem talál vigaszt a földön. Tehát Cino lantját is a szerelem ihletése hangolja, mint Alighieri, Petrarca és Boccaccio költészetét. Cino műveinek ér-