Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1887

lensége ád, hanem legtöbbször maguk az irni akarók járatlanok nemzeti nyelvünkben. Latinul, francziául gondolkodnak és magyar szókkal akarnak irni. „Valóban hibás törekedés, mert mindenkor, a mely nyelven szólni akarunk, azon kell gondoskodnunk is." (U. az pag. VI.) Elszomorodik szive, ha tiz vagy busz év előtt való időkre gondol. Azon idők minden igaz magyar szivét titkos fohászkodásokra fakasztották, mert akkor „tulajdon hazánkban lévén, már nyelvünkkel együtt köntösünkből is kivetkőztünk." Volt ido, midőn a magyar szégyenlett magyar ruhában járni, anyai nyelvén szólani. Olyan magyarokat is láttunk „a kik — úgymond — Árpád régi magyar vezérünk unokáinak mondják magukat és öreg apjok nyelvét se nem tudják, se tudni nem akarják — szomorú eset!" A mily tüzes magyar nyelvünknek Ányossal szóló ajánlásában: „Olyan nyelven beszélj, a milyen kenyeren tápláltatol" ép oly forró óhajtások között ajánlja a magyar ruha viselését. „Magunk anyanyelvit és csinos öltözetit az idegenért megvetni, se haszon, se okosság soha nem volt, nem is lehetett." (Magy. Ered. I. 31. lap.) Ha szép tetteket mond el, nem mulasztja el az ősök dicsérett s erkölcseinek magasztalását. Hogy pedig olvasói nemzeti érzését még jobban nevelje, a magyar történelem lelkesítő példáinak dicsőítése mellett nemzetünk ellenségeit mintegy saját ellenségeinek nézi, s személyes haraggal támadja meg. Robinsonának magyar hőseivel és magyar vonatkozásaival is az olvasó közönség nemzeti érzését iparkodik táplálni. Messze földre, idegen majd vad népek közé jutott hősei úgy tűnnek fel, mintha viszontagságaikból való szerencsés kigázolásuk is csak magyarságuknak volna érdeme. Mikor pedig jól megy dolguk, honvágyukat szólaltatja meg: „A nagy tenger nem Balaton, a marokkói part nem Badacsony hegye." (Magy. Rob. I. 157. 1.) Szekér magyar szive majdnem egészen mellőzteti vele Robinsonából a külföldi Robinsonok általános eszméjét, hogy az ember eszével minden körülmények között boldogul. Ezt magyar nemzeti eszmével pótolja: „A magyar ember, testi és lelki derékségénél fogva, megél a jég hátán is, boldogul és becsületet vall mindenütt." (Beöthy Zs. Századok. XXI. VII. 639.1.) Hősei sorsával arra tanít bennünket, hogy a magyar testi és lelki derékségből egy boldogabb jövőben való hitet és reményt merítsen. A mennyire lehangolja Székért a közel múlt emlékezete, ép úgy lelkesíti a kora tüneményeinek szemlélete. „Ugy tetszik, — irja a Magy. Ered. ajánló levelében — mintha szerencsésebb csillagzat derülne fel nyelvünknek s nemzetünknek; ugy tetszik, mintha oszlana sok hazánk üainak szeméről a setét hájog: a mennyire előbb saját nyelveket megvetették, most annál nagyobb