Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

6 sem versenyezhet. — Egyedül a vízi rózsának (Nymphaea alba) sikerült alakja miatt a rózsa mellett méltón helyt állnia. A rózsánál a fehér és sárga mellett a piros az uralkodó szin, legfinomabb árnyalataival s változataival. A piros szin a szemre s szivre izgatóan, éltetöen s vidámitóan hat; jelképe az életnek, minden erősnek, a sziv édes izgalmainak, s innét kedvencz szine a legtöbb népnek. A halvány vagyis rózsapiros hatása kedélyünkre vidámitó, vonzó s kellemes; minél halványabb árnyalatú, annál gyöngédebb s eszményibb, minél sötétebb, annál kevesebb benne a finomság. A derült, szende pir az egész növényvilágban a rózsa válfajainál található fel a legtökéletesebben. Innét magyarázható meg, hogy mindig a rózsát veszik jelképül, valahányszor az ember kedélyvilágában valami eszményiről, magasabb röptű s gyöngédebb érzelmekről van szó. E tekintetben a rózsa pirosságával csak a hófehér szin hasonlítható össze, melyet ugyan a rózsánál is föltalálunk, de legszebben a liliom mutat. A virágok illata — eszményi szempontból — az ö beszédük, sóhajtásuk, álmuk. Paracelsus szerint a „virág illatában egyesül mindaz, a mit az az anyagból sokszerű életműködése által feldolgoz és létesít." Schelver nagy fontosságot tulajdonít az illatnak a virág által előidézett hatás megítélésénél: a virág illata valami sajátszerű, hatásosabb s lényegesebb jelleget tár elénk a növény szive mélyéből, mint a legmesteribb leírás. Az illat a növény-élet lelke, szerelme; innét az illat az, mi bennünket egyik-másik virág iránt kedvezően hangol. Az illat a növény titka, az ö egyénisége. Illattalan virágok, főleg ha kellemes, vagy épen kirívó színekkel pompáznak, sohasem elégítenek ki bennünket; mindig érezzük valaminek hiányát, mert az alak s szin megvannak a maguk teljességében, de hiányzik náluk a bensőség, a lélek. Avagy kinek nem volna visszatetsző sőt lehangoló, s kit elégíthetne ki egy, a legpompásabb tulipánokkal, pünkösdi-rózsákkal, hortenziákkal, verbenákkal, georginákkal, őszi rózsákkal, erikákkal sőt a legpompásabb kaméliákkal berendezett kert ? Erre azt mondhatnók, mit egy szellemes franczia író Grandville „Les fleurs animées" czimű, a párisi szalonéletre vonatkozó, symbolikus csevegéseiben egy helyen ir: „0 ugyan szemre szép, de nem hat szagló érzékünkre. Asszonyom, kegyed szép, de nem rendelkezik a szépség illatával, mit szerelemnek, szívnek nevezünk." Tény az, hogy a virágillatnak sajátszerű varázsa van, lelkünkben bizonyos túlvilági, kellemes érzetet kelt. Az illattal pótolja a legtöbb egyszerű vagy egyféle színű virág azt a hatást, melyre nézve színgazdagsága vagy felötlöbb szin hiányában egyéb társa mögött áll. A legigénytelenebb szinü virágok általában a legillatosabbak (jázmin, narancs, liliom, rezeda, ibolya stb.) Tehát a természet itt is igazságos, a mint más viszonyok közt: a mit vonzó alak- vagy szinszépségben megtagadott, azt pótolja az illattal. Felötlő kivételt képez a fönnebbi szabály alól egyebek közt a rózsa, mely tehát a virágszépség mindhárom jegyét mondhatni a legvonzóbb alakban, a legremekebb harmóniában fölöleli. Egyetlen virág sem egyesíti magában