Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

49 A rózsavíz és a rózsaolaj. A rózsából előállított illatszer-készítmények, mint maga a rózsa is, keleti eredetűek. Ezen körülménynek talán kettős okát adhatni. Az egyik mindenesetre a keleti, különösen az arab, perzsa, török s velük rokon népeknek különös előszeretete s ragaszkodása a rózsához. A rózsa virágzási idején kivül sem akarták nélkülözni kedvencz viráguk illatát, hanem azon voltak, hogy e minden év drága halottjának, a virágok királynéjának, legalább szelleme az óv minden időszakában mindenütt körüllengje s mintegy emlékeztesse őket a tavasznak meg-megújuló természeti örömeire. A másik ok e népek melegebb éghajlatának a testre gyakorolt kellemetlen élettani hatásában keresendő. Mint mindenütt, úgy itt is, a legeszményibb indító okok mögött nem ritkán ott lappang egy kis realismus, egy kis haszonelviség. Különösen melegebb éghajlat alatt nem igen kellemes módon észrevehető a testnek kipárolgása még a leggondosabban ápolt tisztaság mellett is. Ennek ellensúlyozására illetőleg leplezésére első sorban a meleg égalji népeknél vált szükségessé az illatszerek használata, mely a keleti népek vallási s magán szokásai s szertartásai körül a legrégibb idők óta fönnáll. A múmiák bebalzsamozása, a mózesi rendeletek, az assyr, babiloni s aegyptomi faragott képek jelenetei mind az illatszerek alkalmazására is vonatkoznak. A görögök s rómaiak elökelőbbjei napjában háromszor kenték magukat; rendes mosakodásaiknál rózsát vagy szegfüillatos vizet használtak. Lakomáik s temetéseik alkalmával a jó illatú füstölő-szerek sohasem hiányoztak. Nero császár nejének temetése alkalmával több füstölő- s illatszert használtak el, mint mennyit egész Arábia egy éven át előállíthatott. Ezen, s egyéb följegyzett adatok is azt bizonyítják, hogy az illatszerek iránt nyilvánuló előszeretet a keleti népeknél, s ezek példájára lassankint a nyugatiaknál is, különösen a pogányság korában az alkalmazásnál messze túllépte a szükség követelte arányokat. Ennek következménye lön, hogy keletnek természeti terményekkel gazdagon megáldott országaiban, az indiai népek, aegyptomiak, assyrok, phoenicieiek s babyloniak illatszereikkel egymás közt s "egyéb népekkel nagyjelentőségű kereskedést űztek. A római birodalom megdültével kelet s nyugat népei között az össeköttetés meglazulván, s a kereszténység elterjedésével a fényűzés csökkenvén, az ó-kor fűszer- és illatszer-kereskedése hanyatlott illetőleg keletnek belső országaira szorítkozott. A 15. században, de különösen a 17. s 18. század fényűző franczia királyainak idejében, az illatszerek használata ismét szokássá vált, sőt a nevetségig túlzó alakot öltött. 1 Ezen időtől fogva az illatszerészet szakadatlanul divik egyéb nyugati népeknél is. A nyugati államok közt legtöbb illatszert állít elő Francziaorszúg déli része és a genuai 1 E korból való a pon.ádé neve 8 hazzoálata is. Egy ideig ugyanis a rothadt alma (pomme) szaga (I) levén divatos, a rothadásnak indult almákat szegfűszeggel, fahéjjal s effélékkel megreszelték, zsírral összekeverték s ez volt a régi pomádé, melylyel aztán hajukat kenték. 2