Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

26 is részt vett. Ekkor kapta a rózsa töviseit, ekkor lön az ember osztályrésze az örömök mellett a szenvedés, fájdalom s minden más baj. Egy 13. századbeli siciliai görög történetíró, Glykas Mihály, igy ir: ha valaki előtt felötlenék, hogy a tövis épen nem szép, sőt alkalmatlan valami; annak jó megtudni, hogy a tövis kezdetben nem létezett, hanem csak az első parancs megszegése után, midőn Ádám ezen szavakat hallá „átkozott legyen a föld a te munkád alatt, tüskét s bojtorjánt teremjen neked", — hogy t. i. a mint Vazul mondja, „az öröm mellett a fájdalomnak is részesei legyünk, s ez által megemlékezzünk a bűnről. Azért lőnek a rózsák is tövisekkel ellátva." — Ugyanily értelemben nyilatkozik Prudentius, Luther s mások. A mily mondaszerű a rózsatövisek keletkezésének ilyetén magyarázata, épily monda van a tövisek elgörbülése felöl is. Ugyanis: midőn az Úr Lucifert az égből letaszítá, s ez oda megint vissza akart jutni minden áron, az erőszakos s tolakodó gonosz szellem égig érő rózsabokrot teremtett, melynek egyenesen álló töviseit lépcsökül akará használni. Midőn az Úr e szándékát látá, a bokor ágait lehajlítá. Erre az ördög megszégyenülve, haragjában a töviseket is legörbíté, s ez óta, ivalakban meghajolva, mindenbe beleragadnak, a mi hozzájok ér. Semmi sem lévén állandó az ég alatt, a legelragadóbb szépség, a legigazibb szeretet s a legtartósb öröm is változandó s múlékony. A virágok királynéja is, mint egy szép álomkép, hervad s végre a tavaszszal elenyész. S minél szebbek s kedvesebbek e virágaink, annál nagyobb aggódással nézünk a szép s boldogító tavasz napjainak eltűnése elé, mely bennünket féltékenyen őrzött kedvenczünktől foszt meg, s annál inkább megilleti szivünket az ö elvesztők. Midőn a zsenge s fakadó korában oly szép, oly kedves s oly fölemelő érzelmekre gerjesztő virágunknak — melyből nem rég még a kellem s szépség, szeretet, ártatlanság, szendeség s öröm nemtői mosolyogtak felénk — korai hervadását s múlandóságát tapasztaljuk, hogy ne jutna eszünkbe a változandóságnak s enyészetnek mindenütt uralkodó szomorú s bánatos képe, melynek a drága haldokló épen ezért sziutén symbolumává lön. — Ha a rózsa, alig bontakozva még ki zöld takaróiból, fejlődése első szakában a vidám ifjúság s a kedélyvilágnak velejáró gyöngéd nyilvánulásai képe, akkor a teljesen kifejlődött s már-már hervadó szépünk méltán jelképezi a mulandóságot s egyszersmind legszebb dísze a síroknak. Valóban megható, midőn mindazoknak sírján, kik ez életben nekünk kedvesek voltak, kiknek szelleme iránt szeretetünk a síron' túl is tart, kik talán épen az élet szép tavaszán tele reményekkel s ragaszkodással minden nemes és jó iránt, tőlünk elköltöztek: áll ndó s hű vonzalmunk jeléül drága hamvaik fölött, rózsákat találunk, melyek az elköltözött s köztünk levő szellemi viszony legmeghatjbb symbolumai, s bennünket egyszersmind a viszontlátás új hajnalára emlékeztetnek, mely oda fenn, a hervadhatlan rózsák hazájában várakozik ránk. Liliomok s rózsák, egy koszorúba fűzve, az élet rövidségét s a szépség romlandóságát jelezték a régieknél. A római remekírók számtalanszor használják