Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1883

— 22 —• „a Haza és Köz Jó virágzásáért sóhajtásokat ereszteni: Magyar születésével kérkedni; a Nemzeti nyelv mellett hév lánggal szólani": ez nevelte benne a hazafias tüzet. E közben míg Horvát szorgalmasan jár az egyetemi előadásokra; másrészt maga is tanítványainak oktatásával bajlódik; az éj-napi munka között egészségi állapotát veszélyezteti; vagy az országbíró kies vaáli kastélyában a kellemesnek hasznossal vegyített örömeit élvezi: egy keserű vita vonja magára a tudós világ figyelmét. Révai irtó háborút indít a „Debreczeni grammatika" tanai ellen. A börtönéből kiszabadult Verseghy megírja „Tiszta magyarság"-át, mely Révait és követőit ostromolja. Azonban hátrálnia kellett a fiatal fálanksz előtt, mely Révai tanítását védelmezte. S e fálanksznak legerősebb tagja az volt, ki Boldogréti Vig László név alatt tette közzé szenvedélyes támadását, Révai legkedvesebb tanítványa és barátja, Horvát István, ő föltétlen hive volt Révainak. Eltérő nézeteit is alávetette neki, mert szerette őt, mint embert, írót, tanítót és hazafit. Igaz, hogy Révainak is voltak hibái, Verseghy sok helyeset tanított; ezt jól tudja a mai kritika józan Ítélete, de a vitás kérdésnek akkori elintézése első sorban Horvátnak tulajdonítandó. Híre nevekedett. Kortársai örömest csoportosúltak körüle; Virág, Vitkovics, Szemere, Ferenczy János, Kulcsár voltak azok, kikkel naponként találkozott. Révainál úgyszólván második lakóhelye volt, mint az ő anyagi és szellemi gyámolának, betegápolójának. Révait 1807-ben megtörte a munka és nyomor. Halála előtt folyamodványt írt Ürményinek, az egyetem elnökének, hogy utánna Horvátot nevezze ki a magyar nyelv tanítójának. Ez volt az az örökség, melyet kedveltének hagyott. Fájdalom, nem teljesülhetett a nagy mester végső akarata. Czinke lépett Révai „ürült nyomába", kit Kazinczy „ízetlen buffo"-nak nevezett el Horvát tehát célját nem érve s 1808-ban befejezvén tanítványai oktatását is, még jobban az Ürményi-családhoz kapcsolta magát. Titoktartóvá lett az országbíró mellett, kinek, mint egyetemi elnöknek oldalán, az egyetemi jegyzőséget is vitte. Bár ettől fogva az Ürményi-családnak mindene lett, elég ideje maradt Horvátnak arra is, hogy az irodalom ügyeivel még buzgóbban foglalkozzék. Tetteiről naplót vezetett, melyet ő „Mindennapinak" címez. Életének, gondolatainak, érzelmeinek hű tükre ez a korviszonyok hátterében. Látjuk ebből, mily hévvel szerette a hazát, mily önzetlen odaadással szentelte életét nemzete felvirágoztatására, mint áldozta fel a nappalt, mint lopta meg az éjjelt az ősi dicsőség keresésében; mekkora megindulással jegyzi fel egy lapon, hogy az egész napot dologtalanúl vesztegette el; mennyire kesereg elmaradottságunk fölött; miképpen tervez, int, buzdít, lelkesít a nagy példák követésére ! Szemeink előtt fejlődik, köti viszonyait Vitkovicscsal, Szemerével, Kazinczyval. Mintha csak ott volnánk a Vitkovics estélyein, melyeken a jó kedv kitörő dala mellett