Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1882

— 19 — Ellensége volt-e tahát a Dbr. gr. a nyelvújításnak? Ép oly kevéssé volt szenvedélyes ellensége, mint elfogult barátja. Ezutánn is adjuk meg — u. m. — kész szívvel a Hazafiságot, a jóféle idegen szóknak, mintsem helytelen új szókat tsináljunk (352. L). Annyi tény, hogy a helytelen képzés felismerésében finom megfigyelése néha meglepő. Kiérzi az idegenszerűséget s mint látni fogjuk, a nyelvrokonság iránt is van érzéke, korához mérten. A „bevégezni" kritikája úgy hangzik fülünkbe, mint az első intő szózat a később elhatalmasodott bead, beárul, bevall, beszüntet, beletalálja magát, betanít, bevár-féle germanismusok ellenében. A ,felületét' ma sem tartjuk helyes alkotásnak. Az ,előfizetéstől', illetve előfizetési felhívásoktól ma sem menekedtünk meg teljesen. A nyelvrokonság kérdése a Dbr. gr.-ban. Grammatikánk is tart a középkor nyelvészeivel: hirdeti nyelvünknek a zsidó nyelvvel való ősi rokonságát, illetőleg hasonlóságát. E felfogása több helyt határozott kifejezésre jut. Hogy p. a magyar birt. személyragok eredetileg személynévmások, azt a zsidó nyelvvel példázza (53. 1.). A nyugvó betűk a magyarban a héber He, Van, Jod (Aleph) viszhangjai (159. 1.). A szóképzés körében: az a. képző (ház: haz-a) mását találja a héber ischa (isch vír) femina-ban (159. 1.). | Hebri Hebraeus — alakilag egyező a Budai-val (160. 1.). Szultán Dominus (szalath ,,dominari") — képzésre a m. tudomány, tanítvány aequivalense (168. 1.). A rokonság, vagy legalább a hasonlóság jeleit feltűnnek előtte más nyelvekben is: görög, latin, német, franczia, „tót" nyelvek, mind mutatnak a magyaréival egyező vagy hasonló vonásokat, és pedig nemcsak a testesebb szókban, de a hangalakilag megfogyatkozott képzőkben, sőt viszonyragokban is — az utóbbi pontra nézve p. haza „domum" határozót összeveti a héber ertzah versus terram s a franczia á Londres-vel. (166. 1.) Az efféle (efféle) egyezés azonban mégsem állapít meg szorosb rokonságot, azaz „mondani nem lehet, hogy ezeket a most élő nemzetek vették egymástól" (174. 1.). És hasonlító szótárának elején mindjárt figyelmeztet „hogy hozódnak-fel ollyan szavaink is, mellyek valóságos Magyar gyökerektől származnak, de más idegenekkel hangjaikra nézve megegyeznek (332. 1.). Ez észrevétel mindenesetre mérsékletre inti a mai forgatóját a szótárnak, mely alaki (hang-) egyezésnél alig kiván többet nyújtani — az alaki-hangegyezést, mint ilyent, nincs, ma is mórt visszautasítanunk. Ám a magyar nyelvnek szeplőtlen tisztaságát azért korántsem hirdeti, tudja, hogy nyelvünkbe idegen elemek vegyültek; az uj tárgygyal, melyet a „régi Scytha" megismert, átjött az új tárgy neve is (351. 1.). S igen józan kritériumot állít fel a kölcsönvétel felismerésére; a képzés speciális nyelvtulajdon mindenütt — ilyen a magyaré is; nyelvünk jellemző vonása a hangilleszkedés; nyelvünk nem szereti a konsonánstorlódást, sem á szó elején, sem 3*