Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1873

— 13 — hogy az egyszer észrevett tárgyak képeit bensőiteni s külső ráhatás folytán megújítani képesek, — hogy van képzelő és megújító tehetségük. Mert ha az állatok szívesen s az öröm kétségtelen nyilvánulásával közelednek azon egyénhez, a ki őket táplálja, és futnak azon egyéntől vagy helytől, a hol megfenyíttettek, — ez bizonyára lelki s nem physikai nvilvánulás, mert sem a táplálék sem a fenyíték nem hatnak reá azon pillanatban közvetlenül, hanem azon egyén- vagy helynek észrevevése folytán, az ezekkel együtt megujult képzete a megtörtént etetés vagy fenyítésnek. Az állati boszu sem magyarázható másként, mint az elhomályosult képzetek, s a vele együtt járó érzetek megújulásából; valamint az állatok játéka- és álmodásából is helyesen következtethetünk azoknak önkénytelenül működő képzelődő tehetségére. Hogy az állatok megújító tehetséggel bírnak, mi sem bizonyítja világosabban, mint azok idomithatósága, alkalmaztassanak bár erre nézve physikai eszközök, mint: éheztetés, verés vagy bármi más, mert idomítás, lelki képességek, — emlékezés, észrevevés, megújítás nélkül nem gondolható. Azt tapasztaljuk tehát, hogy a lelki tevékenység legalsóbb körével az állatok is bírnak, és mégis mily nagy a különbség ember és állat között már csak ezen körben is! Mert habár az állat bír is észrevevő, képzelő, megújító és emlékező tehetséggel; — hiányzik abból ama világosság és tisztaság, mely a tünemények lényegébe hat, mely által a látás meglátássá, a hallás meghallássá lesz, s nem képes képzeleteit átalánositani, egységre emelni és gondolatokká alakítani. Az átalános igazságok, melyeket az emberi lélek elvonás utján a tapasztalásból merít, túlhaladják az állat fölfogó tehetségét. A tapasztalás p. o. elég alakot és alkalmat nyújt az állatnak a térbeli kiterjedés tárgyairól, de azért nem képes a tériség ezen alakjaiból a tér elvont fogalmára és a térbeli kiterjedés megítélésére emelkedni, míg az ember a téri kiterjedés fogalmán a mértan terjedelmes tudományát alapítja. Az állat is észreveszi a jelentkező tárgyakat egyenként és a szám fogalmára még sem emelkedett soha, míg az ember ebből egy nagyszerű s alkalmazásában kiszámithatlan jelentőségű tudományt, a mennyiségtant teremti, s meghatározza ennek alapján az égi testek pályafutását és megítéli a világegyetem arányosságát. A különféle események szintén időszerinti egymásutánban vonulnak el az állat lelke előtt, észreveszi, meg is szokja azokat, sőt egyik után a másikat várja; p. o. ha az eb látja, hogy ura kalapja és fegyvere után nyul, kitörő örömöt nyilvánít, mert vadászatot vár, és mégis az állat soha sem emelkedik az idő fogalmára, s nem kutatja az időben történtek alapját sem azok oksági összefüggését. Az ember az idő fogalmára saját nemének történelmét alapítja, neki törtenelme van, míg az egész állatvilág csak sejtelemmel sem hír erről. Ily mérhetlenül emelkedik az ember képzeleti világa már a gondolás tisztán érzéki körében is az állat fölé, — mert értelmes lény. A szemlélet csak anyagot nyújt, melyet az értelem magasabb tevékenységében földolgoz és értékesít, midőn az egyenkénti képzeleteket átalánositja és fogalommá alakítja, hogy azokból uj igazságokat hozzon le, melyek az eredeti észrevevésben nem foglaltatnak. S ha már az érzéki észrevevés körében is ily feltűnő különbséget tapasztalunk; ha megfontoljuk a gondolás ama nagyszerű épületét, melyet az ember az érzéki észrevevésre alapit, mig az állat az ő képzeletvilágában pusztán a tünemények külsejéhez tapad: el kell ismernünk, hogy a kettő közti különbség már e téren kiszámithatlan. Ha tovább folytatjuk vizsgálódásainkat, s az állatok egy másik tevékenységére, az ösztönre fordítjuk figyelmünket, — itt is nagy különbséget találunk. Ösztön alatt értjük az állatnak azon veleszületett ügyességét, melynélfogva oly cselekményeket végez minden előleges tanulás, útbaigazítás s gyakorlás nélkül, melyek saját egyedi életének s fajának fönntartására czélszerüek, tehát czélszerü cselekvés a czélnak tiszta tudata nélkül. Nem egyezik meg tehát a tapasztalással Darwin azon véleménye, hogy az ösztön a tapasztalás, a fontolás, a tanulás eredménye az állatoknál. Mert a méh, mihelyt bábhüvelyéből kibujt, szárnyai szétváltak és teste megszáradt, mielőtt legcsekélyebb tapasztalást tehetett vagy tanítathatott volna, azonnal mézet gyűjt, sejtet épit, s ezt ép oly ügyesen és művészileg teszi, mint a kas bármely legidősb lakója. A madarak, melyeket fiatal korukban fészkükből kiszedünk és a fogságban fölnevelünk, nyugtalanok lesznek, ha vándorlásuk ideje közeleg, daczára, hogy még soha sem vándoroltak. De ha a lovak ösztönszerűleg megállnak a fogadó előtt, melybe közönségesen be szoktak térni, — ez már inkább emlékezés és megszokás, mint ösztönből magyarázható. Továbbá figyelembe veendő az is, hogy azon cselekmények, melyek átgondolt terv eredményei, a mód és eszköz azok valósításában és létrehozásában időnként változik. Az ember minden cselekményei tanúsítják ezt, Minő roppant a különbség a troglodyták kezdetleges lakai és a müveit népek palotái között! Minő változás és haladás ruháik és ételeik készítésében! Az állatnál ezt nem találjuk Ő nem tanult semmit és nem feledett semmit. Minden változás, minden legkisebb haladás nélkül, ép ugy épiti ma a fecske és a hód fészkét, és szövi a pók hálóját, mint évezredek előtt, mert a mit Darwin beszél a méhek haladásáról sejtjeik készítésében, az Vogt Károly szerint humbugnak bizonyult. Azok, kik némely állatok, p. o. hódaknak vagy fecskéknek házaik építésében tanúsított ösztönszerű ügyességét nagy előnynek látják a születéskor annyira tehetetlen ember fölött, kinek mindent lassanként kell megtanulnia, — feledik 4