Székes-Fejérvári Naptár, 1927 (51. évfolyam)
Szépirodalmi rész
lekedik ugyanazért az — üdvösségért, vagy kárhozatért. — Az enyém — vitatja az egyik követelőzve. — Az enyém ! — sóhajtotta a másik fájdalmasan. És a viharon ott úsznak, himbálózva, az emlékek. Tiz év bus ködében im bolyogva és küzdve, hogy a napfény, vagy legalább a holdfény sugárkörébe juthassanak. Igen, tiz éve nem talál koztak. Tiz éve nem látták egymást. Tiz éve semn it sem tudtak egymásról Tiz éve múlt, mikor ott, a fényes bál teremben eltáncoliák a szerelem egyet len boldog táncát, hogy kart-karba ö tve érezték az ifjúság, a szépség, a hódítás és a hódolat mámorát. A bálkirály és a bálkirálynő Keleméry Pál, a férfi. Daliás huszár főhadnagy, a monarchia legdélcegebb lovastisz’je. És Lejthényi Emmy, a legszebb leány a megyebálon Es most itt találkoznak a trafikban. A leány még nem ismerte föl és szemrehányóan szóit a generálisnak: — Miért bántotta azt a fiút? A férfi bosszankodott. — Még a szemebe merte fújni a füstöt! A szemtelen! A leány akkor nézett rá A csodál kozás kényszeritette, hogy ránézzen. Már elszokott az i yen lovagias föl- bevülésektől. A férfi is ránézett a le ányra. És azu án ott is felejtették a szemüket. A boltban jöttek mentek a vevők. Csak kapkodva válthattak szót. Szinte részletekben beszéltek, mintha a nagy részletfizetőst, az életet utánoznák. A Kelemé-y tábornok csontos arcán meg-megrándultak az izmok és idegek. — Hogy itt találom, Emmy! Hogyan lehet az? Mi törént? A leány csak lopva néz rá Valamit rendezget, hogy egyenesen a férfi szemébe ne kelljen néznie. A hangja olyan kesernyés. És az arca . . az maga a hervadó rózsa. — Hát hogy kerül az ember a — trafikba? mosolygott gúnyosan. — Azután . . tudja . . . — Igen, a bál után. . . . — A bál után. Az első álmok után még jött néhány szrp esztendő. Tánc, zene, vágy, remény, csupa csipke volt a lelkem Csipkeboit. De aztán jött a nagy szélvész és — szétfujta, vagy széitépte a csipkét. A csipkeboltot kifosztotta a nagy rabló; a sors. Még foszlány sem maradt. . . A férfi a zsebébe dugta a kezét. Valamit keresett. Közben gyöngén, fáradtan tiltakozott. — No . . talán . . Mégis. Emmy! De a leány csak megrázta bus fe jeeskéjét. — Semmi. Semmi! Egyedül tnaad- tam az ü'es csipkebolttal. Valamibe kellett fognom. Trafikot kaptam. Éppen nekem való. A füstbe ment éetem képe. Minden arra emlékeztet Minden cigaretta az én életem szimbóluma. Füst! Füst! Azért nem bántott az se, hogy az a fiú . . . — A férfi bosszúsan rázta a fejét. — Még merészelt ! Az a ! . . sem mirekellő! A maga szemébe 1 Azokba a szemekbe, amikben én ... a világot láttam! Az üdvösséget! A leány revetett. — Hánynak mondta ezt — azóta ! — Senkinek se mondtam. A szélvész ami a maga csipkebotját megtépá ta, Emmy, engem sem került e'. képzelhető. Akkor . . tudja, győzelmes hadvezérnek éreztem magamat. Hogy a huszárfőhadnagy intézi a viág sorsát. Oroszlánnal, tigrissel birkózom és el- tiprom a női sziveket. Az emb r ilyeneket álmod k magamag^ról, mikor még attasé, a londoni követségnél De az első indiai kirándulásom előtt ki őrt a hábo u. A szélvész fölkerekedett és hazasodort. A háború ördögének kegyetlen szeszélye nyomorékká tett. Látja, bicegek. Most a Délibáb-mozgót diri gá'om. A mesebeli sárkányokat és az indiai tigriseket ott vonultatom föl és
