Székes-Fejérvári Naptár, 1927 (51. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 30 — pen akkor kosarazta ki egy jómódú gazda, — a gazdija, — a házából, de úgy, hogy a tanyáról is kidobta szégyen letesen, pedig halálosan szerette az egyetlen lánya. Pali is azt A szokásos : »Kitakarodj a házamból kódis kutyá« v 1 kerg tte ki volt g zdáj a legényt, ez pedig öss?eszoru?t torkából cs k annyit birt odaszólni a leánynak: »El re felejts virágom« !, azzal kifordult a házbó», azt se tudta, hova, merse megy, c^ak a Julis kis ivójába tért eszére, miután ott egy asztalra dűlve kisírta magát. Julis kivárta, az'án rákezdte : Ejha, talán biz azt vártad, hogy első szóra az öledbe dobja a gazdád a le nyát: A világ is megszólná érte. Nem megy az csak úgy egykettőre, te bolond Nem tudsz várni? A levest se esszük oly-n forrón, mint a fazékba fő Majd lehűl a feje a vén embernek is, m;re itt lesz a lakodalom ideje Hadd r>őjj -n még az a fruska, mire neki is több szava lesz a s rsába Nem dűl ám még össze a világ, ha mindjárt máma nem házasodható!. Elég jókor rátok kerül a sor, ne félj. H sz úgy szeret az a kis bolond leány, hogy ha agyonüti az öreg, még akkor se megy máshoz. Felüti a fiú a fejét: Nem megy rnás’ió ! Ugy-e nem! De jó is vagy te Julis, de áldás is minden szavad, hogy az Isién áldjon meg érte! No bizony, nagy jóság is kell hozzá, hogy az ember kimondja, amit gondol, kivált ha még igaz is. Julis ugyan igaz szívből vigasztalta Palit, de tagadhatat lan, hogy boldog volt, amiért a fiú hozzá menekült vigasztalásért : szúrós tövis volt a szivébe, mióta csak a vidékre került és az üzenetére nem hederiteit. De tudod é Julis, hogy az öreg, a tanyáról is kiver1, nemesik a hízbul ! Megbomlott az a vén kevély ? A tanyárul is 1 Majd visszavenne jnégl Hanem hallódé, ezért se ve d a falba a fejedet. N;m kell a világ végére menned a kenyeredért. A »nemzete?« úgy is kocsisnak akarja behozni azt a heyke Ferke gyereket a ryaj mellöl, egyre kérdezkedik, hogy idebenn fesze leghessen a tiz szál bajuszával, hát most b jöhet, ha te meg kimégy helyette. Ha kimegyeké! Bár meg ma m hét nék, hogy ne égetné a talpamat Szentes! Elmond a Julis még azn p a Pali dolgát Sarkantyus Mihálynak, az ped g k'pva kapott a legderekabb juhászon. Megfogadta ; kiküdte a Nádiba a nyáj mellé. * Egyszer csak mondja ám neki a menyecskéje : Meguntam ezt a lebujt. — Meguntam Szentest ; rri den szarka rólam csörög. Kimegyek a Nádiba; ott mérek. Üres a N?di kimegyek én bele. — Hát én, galambom? — kérdi szegény Sarkantyus, hát én velem mi lesz? Maga utánam jöhet, mikor kedve tartja, ott a kocsija, lova, nincs száz mérföldre. Aztán kinek mérsz ott gyöngy vi ágom, hacsak nem anádiverebeknek? Nem esik az másnak az útjába, mióta, hála a fölséges Istennek, a szegény legény kipusztult a vidéktől ? — Ha egész nap lollat fosztok is, de idebe, ne n maradok, végezte be Julis Rosszat sejtett Sarkantyus. Tud a, hogy a nádive ebeken kívül még az ő birkái is ott legelnek, de ezt nem merte szóvá tenni. Julis kihurcolkodott a Nádiba. Puszta kis csárda volt, há'tal a nagy nádasnak támaszkodva, de szemben vele árkádiai mezők, kakukfüves legelők, — rajta csöndes, göndör fürtü ryájak, és egy göndörfürtü pásztor, amilyen még Árkádiában sem furulyázott 1 Sarkantyus meg kocsizott ki és be, ki és be. Mentül inkább tűs el tesz vivét a féltékenység, annál többet volt utón a Nádi felé. Csakhogy a sikon messzire ellátni Legény is, asszony is mindig helyén volt M csoda a férfi esze, az asszony fur lángjához képeit! A gyönge fegyvere az er*s el 1er, állatban, emberisen a furfang
