Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
nig eltökélte, hogy megnézi a kápolnáéi madarakat. Á magyar pusztán már javában szólt a vetésben a tűrj és a haris. Az akác- erdő virágos koronája olyan volt a reszkető fényben, mint a csipkés jegy keszkenő. Ide, az akácok alá telepedett és a felhizott gyepen hanyattfektében szemlélgette a kékhabos, lila felhőket és az Ívelő fecskéket. — Bánom is én, csapjon agyon en f emet a számadó ? ! — mondja a »Illőknek. — Minek viseljem én a szivemen az egész világ bűnét? Miér legyen más ember szemében szennyes az én tiszta homlokom? Talpra ugrott. Botját és a réznyelü bicsîkot a haraszt közé dobta. Jó szándékú ember, ha az ellenségével tisztálkodni akar, ne vigyen magával ütő, vagy szúró készséget, mert a Qonosz kezébe adja. Az asszonyt, az Emert, a pitvaron találta, a kisgyereket feresztet e. Az asszony kiengdte kezéből a csöppsé get és nézdegélte a legényt. A hazajáró kisértettől sem rezzent volna meg úgy, ahogy most Pétertől. Hullámzott a mele az izgalomtól. A legény vérét is meggyujtotta valami. — Az uradat keresném, — mondta nagysokára. Az asszony egy vászonkendőt kapott fnl; betakargatta vele a gyereket, az ölébe vette, leült vele a küszöbre. Mezítelen lábafejét lefödte a szoknyájá val, a lecsúszott ingvállat testére iga zitotta és csak ezek után válaszolta: — Ha az uramat keresed, menj el Vácra. — Vácra? — 0:t majd megtalálod a konvikba’. A nagy sárga téglatemetőbe'. Bi 1 incsbe\ — Nem értem ... A váci tömlöc? — Ért megmondtam a csendőr- patrujnak, hogy akkor éccaka, mikor » bárányokat elhajtották, én téged vártalak ... Nem mondtam igazat, de azt mondtam, hogy te akkor éccaka itt voltál ... Az uram aztán megvallotta, hogy ő terelte el az ötven bárányt... Azt mondta, hogy bosszúból cselekedte Hát én is bosszúból tettem, amit tettem ... A jövő h'ten el is megyek innen, haza az apámékho’,— hadarta a számadóné, aztán bement a kisházba, hogy elaltassa a kisdedkét. Még dalolt is, hogy mielőbb elszundikáljon. — Hát Vác ... Ennek is én vagyok az oka ... Ha én nem ólálkodok az Emer körül, nem fordult volna ilyen kárhozatesra a sor A gyehenna gyűljek meg alattam! — beszélgetett magával a juhászlegény. Mikor a bölcső ringásának tompa dübörgése elcsitult, az asszony ismét kijött a konyhára Egy szegetlen kenyeret tett a legény elé. A kenyeret nyújtotta, de önmagát kinálta: ölelj, csókolj, szeress. Péter éhes volt, mint a nádifarkas; nyelvéről az étvágy nedve csepegett. A buzaillatu drága kenyeret mlgis elhárította, csakhogy az Emert ölelhesse. ölelte, csókolta volna, ha karjait le nem fogja a láthatatlan kéz, a lelki tisztultság. Mintha megbénult volna a vaskéz erejétől. — Megyek, — hörögte. — Hová? — kérdezi ijedten a számadóné. — Tudom is én?! Nem kánom én, ha a födeges éggel köll is takaróznom eztán, — mondta és süveget a fejbe, bo^ot a kézbe. Döbögó lépésekkel ment ki az udvarból. A jegenyés utón nekivágott a pusztának . . .
