Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 48 —

A hidegvér.

Irta : Bene Lajos.

A széke'yek önfeláldozó hazaszeretetéről, hősies botorságáról a külön böző háborúk alkalmával igen sok szép jellemző esetet tudunk. Munkasze retetéről, takarékosságáról ped g tanú- bizonyságot tesz az, hogy 10 15 hold föld jövedelméből úri módon megél. Élelmességéről, körültekintő gondos kodásáról, éleseszüségéről száz, meg száz történet és adoma beszél. Ez utób biakat az agyafúrtságnak, ravaszság nak szokták az idegenek nevezni. Ezen tulajdonságok nélkül alig maradhatott volna meg századokon keresztül, ma gára hagyatva, ellenségtől körülvéve. A nyugodtságáról, hidegvéréről már kevesebben beszélnek, pedig méltán sorozható az előbbiek mellé. Több esetet tulok, amikor megdöbbentő hi degvérről tettek tanúságot.

Az az eset, amelyet most elmondok, több, mint öíven esztendeje történt. Nem tudom megmondani, hogy ki beszélte el nekem, de a helyet, a személyeket ismerem, illetve ismertem és sokszor megbámultam a hősét. Az igazi nevét is megmondhatnám de azt elhallgatom, mert úgy sem ismeri senki. Mondjuk azt, hogy Bikfalvi Károly volt. Jól megtermett, negyven év körüli férfi, aki az árnyékától nem szokott megijedni. Egyik zimankós téli reggel 9 óra felé beállított a községházához. Nem állott szóba senkivel másképen, csak megkérdezte, hogy a jegyző uraz iro dában van-e Amikor igenlő feleletet ka pott, illedelmes kopogtatás után beállított :

— Adjon Isten jó reggelt, tekintetes jegyző ur.

— Adjon Isten Károlybi, — fogadta a jegyző. Hát maga mi járatban van?

— Hát tudja a jó Isten, hogy jó e,

rossz e, 9ehát csak itt vagyok. Panaszom van.

— Csak nem — mondja a jegyző. Tudva azt, hogy Károlybá’ tudtával még nem panaszolt toha.

— De bizony panaszom van. Még pedig nem is kicsi. Mert hát nagyon furcsa egy eset történi vetem s kicsi hija, hogy nagyobb baj nem lett belőle Hm, hm !.. .

— Mondja már, hogy halljam. Maga nem szokott panaszolni.

— Nem én. De most mégis panaszolok, mert ami sok, az mégis csak sok. Nem hagyhatom szó nélkül az esetet.

— Mondja már, hogy mi történt, biztatja a jegyző.

— Hát elől kezdem, hogy értse meg a tekintetes jegyző ur.

Az este Páljános Pistiéknél voltam beszélgetőbe. Úgy tiz óra felé, mikor már kibeszélgettük magunkat, mondom Pistinak, hogy elmegyek haza. Vettem a subámat, bedugtam a karomat is az ujjába, mert hideg volt. Amikor az udvarra kiértem, akkor már felíürtem a gallérját is, mert hát éktelenül fújt a szél, hordta a havat. Olyan idő volt, hogy jó lelkű, ember még a kutyáját sem hajtja ki ilyenkor a házból Jól behúzódva a bundámban, mondtam magamban a szélnek: csak fújj, ha tetszik. Igyekeztem hazafelé. Amikor elértem Szernyü Jóskáéknál a patakhoz és a hidon keresztül mentem, abban a hóesésben és szélfuvásban egyszer hallom : supp ! Alig lépek egyet, csak megint hallom : supp! Gondolom, már hátra nézek, hogy mi lehet az. Hát, amint hátra fordulok, akkor látom, azt az igy meg ugyát, hogy hát engemet ütnek. Ez feltűnt nekem s azon pillanatban meggondoltam, hogy ezek bi-