Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
lálta a pénzét, meg azt is, amit dél elölt a fiuktól kapott s aztán szaladva megindult a Csóka-utca felé. A Csóka-utca messze volt . kifáradt, mire odaért. Éppen jókor érkezett, hogy szegény haldokló barátjának lefogja a szemét. És mig az anya észbontó fájdalmában ott fetrengett a halottas ágy lábánál, ö szépen csendesen intézke dett, mig megjöttek a szomszédok. Aztán íe ette az összegyűjtött százaso kát az asztalra és észrevétlenül kiosont. A kapuban megállt és feltekintett a csillagos égre. Rettenetes fáradtság bénította meg tagjait, a feje égett, leg jobban szeretett volna lefeküdni ott a porba és soha többé fel nem kelni... II. Másnap reggel az ötödik osztály szó katlanul csendben volt, pedig még nem is csengettek. A parancsnok urat, az osztály főnökét várták s mindnyájukra ránehezedett a hirtelen veszteség nyo masztó érzése. Hallkan suttogva beszélgettek, csak Nagy Géza vitatkozott fél hangosan a szomszédjával a tegnáp vásáro t football kiválóságairól. Megszólalt a csengő, amely oly kü lönbözően hangzik a diákfüleknek, az éra elején meg az óra végén. Kinyílt az ajtó . . . egy-két fiú felugrott . . . csak Kocsár Béla volt. Sietve belit a padjába, sápadt arccal karikás szemek kel. Mindjárt megrohanták kérdésekkel, de nem is ért rá felelni : nyomában belépett a parancsnok ur. Harminckét szempár szegezödött rá kíváncsian, ku'atósn. Már mindent tu doit : máskor szerető, vidám tekintettel simogatta végig osztályát, most sehova tem nézet', ment fel egyenesen a ka tedrára és egy fáradt Kézlegyintéssel leültette a fiukat. Mialatt az osztálykönyvvel bíbelődött, o'y csend volt, mint a legvészesebb drukkok idején, s inte ha-lani lehetett a toll sercegését. Szarka Géza megfigyelte és még ké s‘bb is emlegette, hogy a keze reme gett, alig tudta a tollat fogni. Amiben mindenesetre lehetett egy kis túlzás. Végre becsapta az osztálykönyvet: .Fiaim, — szegény Pécsi Feri — épen most értesültem — tegnap este meghalt Derék fiú volt . . . imádkozzatok érte . .. Temetéséről majd az igazgató ur gondoskodik. Csak ennyit mondott, látszott, hogy ez is nehezére esett. Ezen az órán nem feleltetett, nem is magyarázott, valami könyvből olvastatott. Ö maga oda sem f gyeit, (a fiuk se!) magába roskadva ült a helyén, talán régi temetések emlékébe mélyedt. Szeme néha megpihent Kccsár Bélán s akkornézése egy árnyalattal még szó morubb, még sötétebb lett. A tizperc általános megkönnyebbülést hozott Az osztálybeli Fecskék körülállták Bélát, százféle kérdéssel oslro- moiták, de az alig felelt. Valami különös szégyenérzet visszatartotta attól, hogy elmondjon társainak mindent őszintén, nyíltan, pedig érezte, hogy joggal elvárják tőle. Kereste a szavakat . . Hiába ! Hirtelen egy erős kéz szakította fel az ajtót: a fiuk megmerevítek s egy pillanatra elült a zaj. Azt hitték, a felügyelő tanár, pedig csak a kis másodikos Laszkó Bandi volt, az ügyeletes cserkész. „Cserkészek az otthonba: Csapat- gyűlés !„ rikoltotta be éles, harsány hangon. „Kocsár Béla a parancsnok úrhoz“ tette hozzá p3rancsclólag és azzal becsapta az aj‘ót és szaladt tovább. Béla megindult. Nehezen vitték a lábai Firbás tanár ur már biztosan bejelentette. Mit mondjon, mivel védekezzék?! Az igazat nem mondhatja meg, tiltja a fogadásuk! Hazudjék? Nem, azt soha ! Hát mit tegyen, mit mondjon. „Fiam, Firbis tanár ur nagyon szomorú dolgot közölt velem. Te tegnap mindenféle csőcselékkel együtt újságot árultál az állomáson. Igaz?“
