Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
34 ségben, egy vasúti vonatfékező fia volt. Magas nyurga gyerek, úgy 15—16 év körül, kissé szeplős arccal, de világoskék szemekkel, melyekben állandóan valami titkos szomorúság lappangott. Nem igen melegedett fel az őrsben, csak éppen Ferinez vonzódott, akinek kedvéért mindent megtett volna. A fiuk tisztelték, mert igen jójjtanuló volt és mégsem „stréber“ ésemelleítelsőrendű cserkész. Gyengéden, de határozottan meg nyomta a kilincset. Az ajtó engedett s az őrs benyomult a sötét konyhába, tétova szemekkel keresve tájékozódást. Béla látta meg először, hogy a konyha szögletében egy meggörnyedt férfialak ül, mereven maga elé bámulva,mintha vak és süket lenne Oda lépett hozzá : „Bácsi, Ferit jöttünk meglátogatni, mi az ő barátai, cserkésztestvérei va gyünk. Bemehetünk?“ A férfi fel sem tekintett, csak kezével intett egyet a szobaajtó felé, fásul tan. lemondóan. A fiuk szinte lábujjhegyen mentek be, de az ajtóban gyökeret vert a lábuk. A nehéz levegő fojtogatólag feküdte meg izgalomtól ziháló mellüket és félő sejtelem reszketett át rajtuk. A szobát egy pislákoló gyertya sápadt fénye világította ?t és reszkető árnyalakokat rajzolt a falra Minden olyan furcsa, misztikus volt. Feri egy nagy ágyban feküdt az ajtóval szemben, az ágy fe fénél egy szomorú, megtört női alak ült, az édes anyja. Arcára álmatlanul átvirrasztott éjszakák és elfojtott sirások mély ráncokat vontak. Most hirtelen feltekintett és meglátta a fiukat. Kitárta karját és hangosan feizokogoit. Megtört a csend és a Fees kék körülállták őrsvevetőjük betegágyát. Feri nem volt eszméleténél. Szeme hagymázas lázban csillogott, ajkai érthetetlen szavakat mormoltak. Talán vezényszavakat. Cserkészei tehetetlen kétségbeeséssel nézték, végigsimogat- ták levegőbe markolászó forró kezeit, letörölték homloka gyöngyöző verejtékét. Aztán megindultak . . . Pécsiné ki- kisérte őket. Ott kint elmondott mindent, szavait sokszor félbeszakította fuldokló sírása. Ferinek tüdőgyulladása van. Az orvos egyszer megnézte, erősen csóválta a fejét, aatán tejet és orvosságokat rendelt. Nem tudták megvenni, nincs semmi pénzük. Az ura hetek óta munka nélkül van. Feri tartotta el az egész családot. Istenem, mi lesz velünk? t . . A fiuk szótlanul hallgatták, vigasz talni sem próbálták Minden szava oly fájón, oly élesen markolt bele szivükbe és még talán annál is jobban fájt nekik az apa néma kétségbeesése, aki most is ott ült a sötétben érzéketlenül, tompán, a semmibe nézve . . . Lehangoltan ment a Fecske-őrs a hosszú, elcsendesedő utcákon. Nem igen beszéltek. A rájuk nehezedő ismeretlen fájdalom elfojtotta bennük a szót. Sokan most eszméltek rá először, hogz az élet nem csupa jókedv és gond talanság, hanem sokak számára nehéz kereszt, melynek terhe alatt meg-megró îkadnak. Alig vették észre, kogy az otthonba értek. Itt összebújtak és tanácskozni kezdtek. „SegitéTiünk kell, fiuk! Akárhogy is, de segítenünk kell“, adott Laci hangot a mindnyájukat foglalkoztatő kérdés nek . . . „Még pedig pénzt kell teremtenünk, de gyorsan, inig nem késő I“ „Éh tegnap kaptam ki a zsebpénzemet. Egy krajcár hijja sincs. Itt van!“ „Még ma este eladom a football- labdámat, az ötödikes Nagy Géza már régen kéri I“ „Én a bélyeggyüjteményemen adok túl. Úgyis meguntam már!“ Egymásután hangzottak fel a vetély- kedő felajánlások, csak Kocsár Béla hallgatott. Neki nem volt semmije, amit odaadhatott volna, pedig nem volt
