Székes-Fejérvári Naptár, 1925 (49. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 52 — A gyerek. A gyerek nem volt több 13 évesnél. A polgári iskolában, ha kiszólitotta a tanár ur (különösen az első órán) fá­radt, sápadt, betegszinü volt az arca. Nem tudott felelni, csak hebegett a kérdésekre. A tanár ur leültette, sze- kundát irt be neki, aztán lopva az ar­cára nézett, bánkódik e ? De a gyerek (igy hívta az egész osztály, mert cse- nevész volt és sokkal kisebb, mint a többi), nem busult és nem szomor- kodott. Őszintén nézett a tanár ur arcába. Sokszor elkésett, ilyenkor hebegve megállt az ajtóban s bűnbánóan lehaj tóttá a fejét. A tanár ur nem szólt rá. Valahogy ö volt az egyetlen diák, akire nem mert rászólni, kiabálni. Hogy miért, azt nem tudta. Szeme szögletéből egy szelíd, de villámló tekintetet látott, mintha ő kérdezné szemrehányóan a tanár urat: — Miért késtél el ma megint? Vagy talán csalódott. A gyerek nem is nézett, ö látta igy. Nem volt meg­kötve a nvakkendöje, lógott ; látta rajta a sietséget, mondta neki kösse meg, amire az osztály elkezdett nevetni. A gyerek ugyanis soha nem kötötte meg a nyakkendőjét. Nem tudta. Olyan volt, mint a madárfiók, akit repülni ta nitanak. Egyszer aztán elrepül és nem a Iái vissza a fészkébe. A tanár ur néha még óra után a ta nári szobába is tűnődött rajta. Jó és rossz érzések váltakozva hullámzottak agyában. Végül azonban újra elhatá­rozta, hogy a gyerekhez továbbra is türelmes tesz. Lement az udvarra, ahol a fiuk játszottak. Az egyik sarokban ott ült a gyerek, kopott ruhája messze kirítt a többi közül s valamit rajzolt, a többiek kacagva állták körül. A tanár ur is odament. Óvatos lépésekkel. Ijedten engedtek neki utat. A gyerek ijedtében leejtette a rajzot, bepiszko­lódott a földön, de a tanár ur nem volt lusta, lehajolt érte és felvette a papírlapot. Egy idomtalan férfifejet nu látott az egész, nem lehetett s< kát ki­venni belőle, de az aláírást már job­ban. A tanár ur saját nevét olvasta. Elszomorodott. A gyerek maga elé húzta a kezét, mintha félne a veréstől, de a tanár ur nem nyúlt hozzá. A többiek arcán gúnyos, kárörvendő vo­nás futott végig, amikor utat csináltak neki a rajzhoz. A tanár ur hidegen szólt hozzá : — Látom, Molnár György, te nem vagy férfi. — Igen, tudom tanár ur. Nagyon rossz vagyok. Lassan elsompolygott a többiek háta mögött és felment a terembe. A tanár ur sokáig nézett utána, látta kissé bi­cegő járását, amint eltűnt sántihálva a kapuban. Csóválta a fejét Titkon va­lami keserűség égette a szivét, de azért mégse haragudott a fiúra. A gyereket egész délelőtt gúnyolták az osztályban. Ö máskor sem törődött a csipkelődésekkel, most se bánta. Délben, amikor kijöttek az iskolából, feldöntötték a lépcsőn, a könyvei da­rabokra tépödtek, ép a tanári szobával szemben, a tanár ur arra ment és 6 miközben a tépett lapokat szedte, úgy érezte, oda kellene szaladnia, hogy megkérlelje, amiéit rossz volt. Szégyelte magát. Nem mert a ron­gyaival odaállani elébe. Mindenki rég­óta, mindenki bántotta, otthon, az isko­lában, (itt ugyan kevésbbé,) fé énk volt, — azt hitte mindenki rá akar verni. Félt és gyűlölt mindenkit. Ezt jelentette az a villámló tekintet, amit a tanár ur észrevett rajta. Otthon I Ha tizpercet késett, apja hozzávágott

Next

/
Thumbnails
Contents