Székes-Fejérvári Naptár, 1925 (49. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Bálványfaragó esengése az Úrhoz. — A pusztaszabolcsi szoborleleplezésre. — Pogány vagyok. Imádom a Napot, mert az ád nekem néha kenyeret A búzám, hajh, keresztekbe köttetett s a váljam rúdján még haza sem hoztam, kicsépelték kósza madarak. Az arcomhoz egy marék szalma tapadt, verejtékes, ki pállott sárra! ... És otthon meddőn csodára vártam. Most : szűkös számon a vég szója. Már nem lehet meghalni dalolva, s amitől üveg-üresre tágul, — ha hiszem is — nem jobbsors-reménység a két szemem, hanem — az éhség! Az apám elment, a bátyám utána tovább-életet kérni nekem. Vér és könny zúzmarája zúgott a hegyeni, (Izsóktól le, sok szétrebbent házra. Lassan ráfagyott az anyámra és a szememre és nem tudtam sírni Lent, az uzsoki szorosban, átdöfött mellel feküdt az apám . . . 1V.. y Nagy Isten, szeretsz-e még ? — Ah, nem! — turáni daccal, avult-idős hitemre visszatértem : pogány maradtam.
