Székes-Fejérvári Naptár, 1925 (49. évfolyam)
Szépirodalmi rész
46 az egyik — összevág, s kaszabol mindent, mi^sak az útjába akad . . jer Jaremiits fogjuk meg. vieyük haza mert még . . . Erre beszélgetve eltá voztak, s én több elövígyázatal foly láttám utamat, mig végre szerencsésen hazaértem. Eey öreg kozák altisztnél volt szál lásom, hit jószívűségéé t igen szerettem. 5 ódámba érve, bezártam ajtómat, gyertyát g>ujtottam, s lefeküdtem. Alom azonban szokatlanul késön jött szemeimre Már viágosodni kezdett, midőn végre elaludtam de hiába . . fel volt Írva sorsom könyvében, hogy ez éjjel nem fogok aludni. Már korán reggel kopogtattak ablakomon. Felugrottam, s kiszóltam. — Mi a baj? — Öltözzél fel gyorsan I, szóltak többen. Gyorsan magamra hánytam ruháimat 6 kirohantam. — Tudódé mi történt? kérdi három társam, kik mint a fal, oly halványak voltak. — Nos micsoda? — Vuücsot agyonverték. Merőn bámultam rájuk. — Igen . . igen . . agyonverték . .. jer csak velünk 1 — Hova? — Majd útközben megmondjuk. Megindultunk. Elmondtak mindent, ahogy történt. Vulics egyedül ment egy sötét utcában. Az a részeg kozák, kit társai kerestek, jött vele szemben, s tán eltántorgott volna mellette, észre sem vette volna, azonban ö szólította meg. — Kit keressz pajtás? — Téged 1 szólt a kozák, s oly su lyosan vágott fejéhez kardjával, hogy mélyen behatolt koponyájába. A másik két kozák odasietett, felra gadták a sebesültet, ki már közel volt élte végéhe?. — Igaza voltl ezek voltak utolsó szavai. Egyedül én értelem e szavak sötét jelentős gét; ergem értett, hisz én mondtam meg önkényfelenül sromoru sorsát előre Ösztönszerü előérzetem nem csalt, elváltozott vonásaiban jól ismertem fel a kö elgő halál szomo u kinyomdát. A gylkos a stanica végén egy kis lakatlan kunyhóba menekült, s o't el- sáncolta magát. Egyenesen oda tartottunk. Siró asszonyok jö tek utánunk, a kunyhókból felfepyverzett kozákok bujkáltek ki . . . minden forrongásban volt. Vé^re odaértünk. A nép kbrü'veFe a kunyhót, melynek ajtaja, 8 ablakai belülről voltak bezárva A tisztek, s kozákok e élyesen s ói«otlák fel öt; az asszonyok, sírtak zokogtak ; különösen feltűnt körtük egy asszony, őrült kétségbeesés ült vonásain. Anyja volt a gyilkosnak. Ajkai egyre mozogtak, — nem tudom, ima vagy átok volt-e, mit sovány ajkai rebegtek? El lön végre határozva, miután magár feladni nem akarta, úgy fogjuk el erőszakkal. Senki sem akart első lenni a berohanásban. Én az ablakhoz közeledtem, s benéztem . . . halványan, mint aholt feküdt a gyilkos a födön, kezébe pisz tolyt tartott, mellette feküdt a vé^es kard. Iszonyúan forogtak szemei, közbe közbe homlokához kapott, mintha va lami szörnyű visszaemlékezést akart volna visszafojtani. Nyugtalan vonásaiból nem látszott valami nagy elszántság; oda mentem az őrnagyhoz, s figyelmeztettem, hogy adjon parancsot most berohanni a kunyhóba, most köny- nyebben kivihetőnek látszott az egész, mint később, ha majd ismét visszanyeri öntudatát. —- Te bűnös vagy, Jesinits ... nincs más hátra . . . add meg magadat, — Nem adom meg magamat ! hallatszott a szobából.
