Székes-Fejérvári Naptár, 1916 (44. évfolyam)

Szépirodalmi rész

66

„Szeme kacsint, szive szeret,

Tekintete másért eped.“

— Kiért, te szipirtyó?

— Bánky Sándorért!

— Ha nem az utcán volnánk, a kiejtett szavakért a torkába fojtanám a léJekzetet.

— ]Ezt ugyan egy csalfa asszonyért meg nem érdemelném. Torkomba fojtaná a lélekzetet? No ez ugyan szép hála lenne felfedezésemért Igen bizony. „Bánky Sándorért“! Nem csoda; öreg ember, gyarló ember, Bánky Sándor derék ember A kigyelmed felesége meg olyan szép, mint a füvön a harmatgyöngy s hozzá olyan cifra, mint a rácoltár. Bánky Sándor a kigyelmed feleségének addig beszélt, mig el nem csábitotta.

— Mivel tudnád ezt bebizonyítani?

— Nem szükség, hogy én bizonyítsam, bebizonyítják ők maguk.

— Ők maguk! Hol?

— A bucsus keresztfánál. A győrteleki bucsusok ideérkeztével a kigyelmed búcsúja is elérkezik. Ne te ne! Nem megmondtam? Ott vezeti Bánky Sándor az eltévedt Buga tehenet. Lesz öröm a kigyelmed házában. Nézze csak, a felesége a pitvarajtóban ujjongva várja Bánky érkezését. No menjen hát, örüljön maga is az eltévedt lélek örömének.-• Korai örömnek bánkódás a vége. Megyek! Összetört szivem fájdalma keserítse meg ujjongó lelkűket.

III.

A lángoló tüzkorong hatalmas fényével alighogy eltűnt a hegyormok mögött: Teér András a szegényágyi hídon át, a csalitos berken keresztül, a messze távolba nyúló legelő előtt levő topolyafa alatt megállapodott. Kifordított subáját csak a jobb válla tartotta, subája bal sarka pedig a tarackos földet horzsolta. Teér András csak egyet billentett a fél vállán s a suba menten a tarackos földre esett.

Bufödte ábrázatáról daróc ingujjával amint letörölte az izzadságot, egy mély fohász szakadt fel leikéből. Mialatt a szent áhítattól áthatott bucsusok énekét közelebb hozta az esti lég: Teér András egyre türelmetlenebb lett. Egy végső „Isten hozzád“-ot mondott szerelmének azzal az elszánt dacos hanggal, mellyel a csalódott szerelmesek bosszúért kiáltanak. Teér Andrásné megunta az urát, hátat fordított az öreg ember szerelmének. „Öreg ember gyarló ember, özvegy ember bolond ember!“ Ez a hir szárnyalta be az egész falut.

Alighogy elhangzott a bucsusok éneke, a szemlátta távolban a hullámos országuto^g^pévpApdrá^ két alakot pillantott meg. Szemét a káprázat, lelkét a f&Iàlîu-noiu siée..

A gyanú, mely kétszeres^ erővel nehezedett lelkére, űzte, kergette a topolyafa