Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

hiszik, hogy az élet egy hosszú — farsang. S a fényes, síkos parketten oly szilaj kedvvel járta a csárdásokat. Persze azt hitte, hogy e csárdások örökké fognak tartani.

Szegény Tihamér barátom, hogy izzadt. Már alig várta, hogy a cigány letegye

3. hegedűt ; de azért csak járta tovább és tovább. Ő volt a leghangosabb a kur- jantásban : „hogy volt!?“

Ilyen a fiatalság. Kitombolja magát s azután — penzióba lép. De legalább független, szabad ember.

Én pedig dolgoztam késő éjjelig. S álmomban igen csinos, gyönyörű len- •virágszin szemű, takaros kis feleségem volt.

*

Sok esztendő repült el ; sok farsangot temetett el a nagy végtelenségbe az idő azóta, midőn Fenyvessy barátom véri medvének címezett, mert nem mentem vele — robotolni. Megbocsátottam neki régen ; hiszen még akkor nem tudta tisztelni az agglegény elveit.

Lám, ki hitte volna akkor, hogy az idők múltával őt sem lehet bálba csalni. Ma már ő is az agglegények társaságába tartozik. Megelégelte a dicsőséget s lemondott a karcsú derekak öleléséről. Mert a lány csak addig tud szeretni, mig főkötő alá nem kerül, azután már szeretteti magát.

Kimondhatatlanul örülök, ha az agglegények számát eggyel szaporodni látom. Méltó ünnepet is ültünk, mikor Fenyvessy barátom letette az agglegényi fogadalmat. S az idei farsangot már úgy fogja kihúzni, mint egy valóságos vén medve!

Utolsó lap egy életunt naplójából.

Irta: Czikora János

Mielőtt a mindenség alkotója elé dobnám életem vallomást teszek.

. . . Éltem, — de életemnek nem volt semmi cétja. Napjaimat haszontalan .■semmittevéssel töltöttem el.

Az asszonyt, az örök szépet üdvösségemnek hittem. Szemeik vakító örvényébe sóvárogva tekintettem s epedve vártam, hogy szívhassam ajkukról a szerelem kábító mézét. Hófehér keblükön, ha pihentettem kéjtől ittas fejemet, csókolták arcom s selymes hajam lágyan simogatták. Ismerték szívverésemet, beláttak lelkembe, tudták testem gyöngeségét s gonosz játékot űztek velem. És én neki- hevültem a játékban s vakon rohantam a gyönyör után , . . utánuk.

Ha szép volt a nő, ha isteni, ha tiszta szűz, csak csengő aranyat szórtam feléje s lelkét, testét vettem meg, hiú reménytől biztatva, hogy ez örökké igy lesz.

Csalódtam !... Mert csalódnom kellett. Ma már tudom, hogy hideg csillogó fény volt életem, semmi más !