Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
53 Hideg szél süvített odakünn s havat vert be a nyíláson. Künn csapkodta a vihar a tenyérnyi hópelyheket a galyiba falához. A férfi pedig ment a szabadulás után. Az igazi szabadulás elébe. Sohasem tért vissza. A nő az irhás földön kuporgott sokáig. Várta a férfit, a ki visszajön. 0 nem az életre várt, a mit az hoz majd vissza ő neki. Jobban szerette volna, ha ott marad s egy öleléssel, a mely az örökkévalóságban is ölelés lesz, — várnák a megsemmisülést. És múlt az idő. Eimult ismét egy napjárás. Ott künn, a galyibát paskoló vihar orkánná nőtt s örök sirt készít az utolsó élő embernek, a magára maradt nőnek. Az pedig hirtelen felszökött helyéből, felszakitotta aa ajtónyilást s kifutott a szabad ég alá. Ott dühtől remegő hangon kiáltott fel a szürke, felhős égre : — Te nagy, hatalmas, életpusztitó Ur ! A ki megraboltál eng§m a paradicsomtól, a ki kivetettél a pusztába — és mikor én azt újra paradicsommá változtattam, akkor te rá küldted az én édenemre a hideg halált s kiirtottál abból minden életet, legyél . . . ... Az átkot nem mondhatta már el, kimerültén rogyott a hólepelre, mely vastagon terité be a földet. Az éhhalál első ájulása fogta el — s a hó hullott, hullott, szemfedőt vetett az utolsó élő-halott emberre. S azzal a föld kihűlt, a föld kihalt. ít Temetőben. Cipruslombok árnya alatt Ott domborul egy sírhalom ; Csendes álmát aluszsza lent ÍTlióta e sírban pihensz Kihalt szivemből a remény. Lelkem bánat tanyája lett Hol nincs egy kis sugár, se fény. De azért mégis élnem kell míg e kiszenvedett kebel Fájó keservében értted Kedves lányka meg nem reped. Feledhetlen kis angyalom. Itt hullt könnyeim zápora Erre a kis koszorúra........... Aludjál csak szép csendesen Egyetlenem, hű kedvesem. Oh, ne hidd, hogy panaszkodom. Rémán tűröm keservimet. Ide jövök, itt hullatom Sírodra bús könnyeimet. Oh, szólj, édes-e az álom ? A mely után én úgy vágyom. S majd álmodunk egymás mellett, Ott, hol szived enyém lehet . . . Sziklavj P. G\jula.
