Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Nekik nem volt pénzük. Ők kinn a tengerpartján a deszkabo'dék mellett háltak. — Csak mulassatok ott künn — mormogta elfojtott hangon mellettünk egy orosz. De próbált volna közölünk valaki csak egyiknek is szólni, mindjárt a bicskája után kotorász az övében. Hadd menjenek csak békével. A bozontos szakállu arcán, amikor végigjártatta szemeit ezeken az embereken, kinos fájdalom képe tükröződött vissza. — De rut is a hálátlanság—mondta csendesen magában és leült asszonya mellé, fáradt volt. — Azokat is megbántják, akiket sohasem láttak — szólt halkan az asszony és lehunyta szemeit. — Rosszul vagy? — kérdé a férfi, — Egy kicsit — susogta dideregve az asszony. — Hallja nem jól csinálja maga ezt a dolgot! — szólt az öreg német és ráütött a bozontos szakállu vállára. — Aztán miért? — Kért volna egyszerűen két jegyet, aztán megaludhattak volna egy ágyban. Mit csinál ezzel a szegény asszonynyal? A bozontos szakállu gondolatokba mélyedt. — Hát biz azt magam sem tudom. — Tudja mit — szólt az öreg német — majd elintézzük valahogyan a dolgot: én váltok majd két jegyet és odaadom maguknak. A bozontos szakállu örömében felugrott, majd, hogy meg nem ölelte az öreget. — Mennyi a jegyek ára öregem? — Húsz krajcár. — Jó, nesze — szólt a bozontos és a mellénye zsebeiben kutatott. — Hagyd, — szólt az öreg — majd elszámolunk azután csak azt akarom tudni van-e annyi pénz nálad. — Van, van, hogyne volna. Az öreg megtömte kurta matróz pipáját, aztán elcsoszogott. A bozontos szakállu pedig elkezdett hálálkodni. — Arany szive van ennek az öregnek, meglátszik rajta, hogy német. . . . A németek azok szeretik egymást, ... Te [miféle nemzetségü vagy? — Magyar. — Ugye az pólyák? A mellettünk levő asztalnál ülő orosz figyelmessé lett a társalgásunkra. — Te lengyel vagy? — kiáltott oda hozzám — akkor miért nem jössz ide hozzánk . . . Nézd ez is lengyel. Egy nagyhaju szőke fiúra mutatott, aki mellette ült. Kimagyaráztam nekik, hogy nem vagyok lengyel, magyar vagyok.
