Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
80 a kis Tihamér nagy örömmel kiszakítja magát édes anyja vezető kezéből s fut-fut egyenesen a gyászos ruháju, fehér hajú szép néni felé. Riza egész testében remegve, alig birta kis fiát követni, mert amit gyanított, valóra vált. A gyászos, ősz néni, ki gyermekét oly szeretettel becézte, — csakugyan Elvira volt,-----------az elhagyott, csuful kijátszott nővér. Büszke alakján gyönyörűen festett a gyászruha, mely még jobban kiemelte hajának fehérségét. Arca, mely az előtt hideg, büszke volt, most a szenvedés martyr-glóriájától övezett. Riza eléje futott s nem törődve a járó-kelőkkel s keservesen zokogva az. örömtől, szivéhez öleié őt . . . Pár pillanat múlva kart-karba téve mentek fel Elvira lakására, hol Riza kutatva kérésé atyját; de balsejtelemtől gyötörve, nem mert kérdést intézni. Nem soká tartott s Elvira kíméletesen elmondá, hogy édes atyjuk nincs többé, de halálának valódi okáról hallgatott. Ezután mi természetesebb, mint hogy a gyors elhatározás következett. Riza még az nap átköltözött Elvirához, ki most már, miután az óta nagynénje is. elköltözött az élők sorából — rá hagyva minden vagyonát — egyedül lakott négy szobás szomorú magányában. Elvira sohasem emlité Riza ballépését ; sőt legnagyobb szeretettel vette őt körül, mintegy kárpótolni akarva sok szenvedéséért. így élt boldogan a két nővér együtt közösen a kis Tihamérral, kiben mindketten — bár titokban — annak atyját szerették. Teltek-multak az évek egymás után a legnagyobb boldogságban. A két nővér az év különböző szakát hol az ősi kúrián, hol Székesfehérvárott töltötte teljes visszavonultságban. Tihamamér már derék, szép ifjúvá fejlődött, tanulmányaiban szép előhaladást téve — örömére büszkeségére a két nővérnek. A megszólamlásig hü mása az. édes apának. Egy napon midőn mindhárman együtt sétálnak, gyász-zene fájdalmas hangjaira lettek figyelmesek. Utolsó útjára kisérnek valakit. De feltűnő volt, hogy egyetlen gyászoló alak sem követte a különben oly fényes temetést. A koporsón egyetlen, névtelen koszorú volt elhelyezve. Kérdésükre, hogy kinek a temetése ? egy bőbeszédű nénike, kit a kíváncsiság vitt a gyászszertartáshoz, felvilágositotta őket, hogy az illetőnek a nevét ugyan biztosan nem tudja, be úgy mondják, egy előkelő ur volt ; ki régen elhagyta nejét s egyetlen gyermekét, hogy egy gazdag nő körében . élvezze a kényelmes élet örömeit, melyet a sors otthonában, hol anyagi gondokkal kellett küzdenie, megtagadott tőle. Tizennyolc évig volt szenvedélyének rabja. Végre felébredt benne a lelkiismeret szava. Mindenáron látni óhajtotta nejét s egyetlen gyermekét. Keresésükre indult, de sehol nem találhatta fel őket. Megtörtén kétségbeesetten jött vissza a gazdag nőhöz, hogy tán az örömek mámorában feledni tudja kedveseit. Végre is a kétségbeesés revolvert adott kezébe, melylyel véget vetett szenvedéseinek. Egyetlen óhaja gyanánt hagyta
