Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

75

Rizát is a kétségbeesés hozta a fenyves suttogó fái közé. Itt áll összekulcsolt kezekkel ; szép szemeiből patakzik a könny ; kebléből egy mély sóhaj tör ki : Istenem ! és drága felejthetetlen jó Anyám ! tekintsetek le reám onnan a magas egekből !...

Elmerengésében, zokogásában nem vette észre a közeledő léptek zaját. S ime feleszmélt, késő volt. Előtte állott az imádott férfi.

Mindkettőjük ajakáról egyszerre hangzott fel az önkénytelen kiáltás : „Riza“ !... „Tihamér“ !... s a következő percben egymás karjaiban pihentek.

A mitől mindig rettegtek, a mely titkot mindig féltve őrizték, azt meghozta a vállás perce. Csakhamar megváltották egymásnak mély, titkolt szerelmüket és ezer tervvel, édes, boldogító szerelemmel tértek vissza az ősi kastélyba.

Tihamér másnap menyasszonyától hideg búcsút véve, elhagyta az ősi családi fészket. Harmadnapra Riza levelet kapott egy jó barátnéjától, melyben az meghívja, hogy mivel férje elutazik s egyedül lesz, segítsen neki az unalmat elűzni s töltsön nála pár hetet.

Riza toilettjének legfényesebb részét csomagolta és minden ékszerét elvitte. Elvirának ez nem tűnt fel, mert tudva volt előtte, hogy Rizának barátnője nyílt házat vezet, estélyeket ad és igy ezekre szükség lehet.

Riza másnap érzékeny búcsút véve édesatyjától és Elvirától, az esti vonattal elutazott, megígérve, hogy megérkezését sürgönyileg fogja tudatni. Mily nagy volt Elvira meglepetése midőn másnap levelet kap a postán, melyen Riza Írását ismerte fel.

Riza a levélben bocsánatott kér Elvirától, hogy őt oly szívtelenül kijátszotta. Földöntúli erővel küzdött, -—- mint irja — az ébredező szerelemmel, de érzelme viszonzásra talált s mire sorait olvassa, ő már Tihamér neje leend, mert a legközelebbi állomáson várja őt minden készen.

Elvira egy szivettépő sikollyal ájultan rogyott a földre. Édes atyja, aki a szomszéd szobában időzött, hallva a sikolyt, ijedten futott be. Reszkedve emeli fel leányát; becézve szólitgatja nevén; erős szerekkel dörzsöli, mig végre Elvira kinyitja szemeit s egy keserves, fuldokló zokogásban tört ki.

Sírj te szegény meggyötört szív !... Sirj, ha szived egészen televan bánattal, ha abban vad viharként dúl a fájdalom — — s ha jól kisírta magát fáradt lelked : könnyebbülni fog szived. Ha reményeidnek sajkáját az élet tengerének bősz hullámai hányják-vetik s midőn már elérnéd a révpartot, melynek kikötőjében fáradt lelked a sok hányadtatás után megpihenhetni remél s akkor sajkádat darabokra törik a mormogó hullámok . . . engedd csak hullani könnyeidet és enyhülni fog a fájdalmad. Hisz a szivnek mi sem lehet kegyetlenebb tanítója, mint az élet. S a szegény szív, melyet a szenvedések viharként korbácsolnak, egyedüli kincsével, a megkönnyebbülés kincsével, hulló könnyeivel rója le háláját kegyetlen tanítója előtt.