Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

60

szemei mindig könnyben ülnek s a mosolygás, az édes mosolygás hova tűnt el ajkáról? Mondja.; miért szenved?

Szótlanul álltam, néma valék, mint a sir. Mennyi fájdalmat, mily nagy égető kínokat kell e pillanatban elviselnem. Ha tudta volna, hogy szeretem, mily könnyen megértettük volna egymást; hiszen könytelt szemeimből kiolvashatta volna e szív titkait

— De hát nincsen számomra egy szava sem ? Szóljon mert én meg akarom önt menteni e bajától, mely önnek sirját ássa meg.

— Rajtam csakis ön segíthet Etelka ; engemet csakis ön tehet boldoggá. Már gyermek éveink óta csak ön az, akire jó és balsors között naponkint gondolok. Emlékezhetik ön nagyon jól, mikor először találkoztunk; ez maradandó, soha el nem múló benyomást gyakorolt szivemre. Sok éven át távol voltunk egymástól, de a távoliét nem feledteté —legalább nálam nem — gyermek éveinket. Hallgasson meg! én önt végtelenül szeretem, oly igaz szívvel, ahogyan szív csak szerethet. De mit ér az én igaz szerelmem, ha ön szivét tőlem megtagadja. Nekem ez a föld ön nélkül csak a bánat színhelye lenne. Nagyon jól érzem, hogy e gondolatok között nem sokáig élhetnék s virágzó életem kezdetén, a sötét .sir hantjai alatt álmadoznám boldogtalan szerelemről.

Etelkám vállamra hajtá fejecskéjét s úgy hallgatta szavaimat, aztán meg- íogá kezemet s igy szólt: „Mielőtt megnyilatkoznám, atyámmal fogok beszélni s amit vele végzek, tudatom majd önnel. Isten vele ! Legyen nyugodt, mi még boldogok leszünk.“

Megszoritá kezemet és reám függeszté nefelejts szép szemeit s két csepp könnyet láték bársony arcán legördülni. Megcsókolám puha hófehér kacsóját s szerelmem első zálogául egy forró csókot leheltem homlokára; ő mégegyszer hévvel szoritá meg kezemet s gyors léptekkel haladt haza felé.

Szomorúan álltam mint egy kő szobor, könytelt szemekkel nézve utánna, háromszor tekintett vissza fehér kendőjével integetve, mig végre a távolság és a sürü bokrok eltakarák őt szemeim elől. Egyedül maradtam.

Szivem még most is vérzik fájdalmában, ha vissza gondolok azon órára, amidőn elváltunk. Épen a sivár világon egyedül csak őt szerettem ; az én boldo- gitásomra csak egy nő született s ez angyali Etelkám volt ... 0 most már boldog, én pedig boldogtalan napjaimat élem . . .

II.

Hazaérve, puha fehér ágyamba dobtam magamat. Szerettem volna aludni, de álom nem jött szemeimre. Etelkám ablakai még világosak voltak, talán ő sem tudott aludni.

Az egész éjét álmatlanul töltöttem s korán reggel már a kertben jártam tel és alá. Körülöttem minden boldognak látszék, csak én valék boldogtalan.

Szomorú gondolataimmal annyira el voltam foglalva, hogy egészen megfe-