Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)

Szépirodalmi rész

70

függ. Ezután a meghivott vendégek — többnyire a rokonok és szomszédok — néhány óra hosszat esznek, isznak, táncolnak és énekelnek, majd pedig bucsu- poharat isznak ; mindezekben azonban a menyasszonynak és nőtestvéreinek részt venni nem szabad. Este a menyasszonyt, kinek amennyire csak lehet, ellenkeznie kell, a rokon és ismerős asszonyok — legtöbbnyire az egész falu, vagy törzs asszonyai — mint foglyot kisérik az új férj sátorába, mely ettől az időtől fogva lakhelye leend s azt elhagynia, a férj engedelme nélkül, nem szabad. Tuniszi szokás szerint a menyasszonyul választott leányt, este, midőn az apja nyáját hazatereli, el kell fogni s erőhatalommal apja sátorába vezetni, vagy ha nem akarja ezt, akkor bármilyen nehéz is legyen, vinni kell ; a leány természetesen védi magát s kövekkel dobál a lestvetőre — mindezt hagyományos szokásból. De az ellenállás, bármilyen dühös legyen is — mert erre nagyon sok eset van — nem sokat használ. Beviszik a sátorba, itt a vőlegény egy humuszkot vagy abbát (az arab férfiak bő köpenye) dob rá e szavakkal : „senki más ne oltalmazzon meg, mint . . .“ — itt a vőlegény a maga nevét említi. Az asszonyok aztán uj ruhába öltöztetik a menyasszonyt, földiszitik, drága ékszereket aggatnak a nyakába, karjába, vagy vállára tetovirozzák a férj nevét, lábaira himzett papucskákat húznak és egy fölcifrázott tevére vagy öszvérre ültetik, körülvezetik háromszor a vőlegény sátora körül és átadják neki, magasztalva a menyasszony jó tulajdonságait. A vendégek friss hússal, kenyérrel és pálmaborral vendégeltetnek meg. Éjjel aztán azok az asszonyok, kik elhozták a megnyasszonyt, ismét eljönnek a sátor elé, s énekelnek az uj pár tiszteletére. ^

Az el-kmesz és vadresz törzseknél, de legkiváltképen a déli berbereknél ez a szertartás kissé hosszadalmasabb. A menyasszonynak, akire rádobták az eljegyzés köpenyét, egy észrevétlen pillanatban el szabad menekülnie a szomszéd erdőségekbe vagy hegységekbe, hol nem ritkán napokig kell őt a vőlegénynek keresni, különösen ha más nők a szökevényt befogadják sátraikba s ellátják élelemmel. De ha aztán megtalálta a vőlegény, menyegzőjét azonnal megtarthatja a szabadban (!)

A kabyl törzseknél általában nagyon veszélyes a leányokat és még veszélyesebb az asszonyokat elcsábítani. A csábitó rendszerint nem kerüli el végzetét s a bosszú áldozatául esik, vagy pedig rokonainak oly magas büntetési dijat kell fizetni, hogy ezáltal teljesen koldussá lesznek. Az a férj pedig, aki meggyőződött neje hűtlenségéről s bizonyítékai (tanúi) vannak erre, az asszony apjánál, vagy legidősebb férfitestvérénél tesz ellene panaszt, s ezek egyike aztán, de legtöbbször rögtön handzsárjával elmetszi a hűtlen nő nyakát.

És mindezek dacára seholsem olyan könnyű az elválás, mint az araboknál. Ez is természetesen a férj kényétől függ. Ha az asszony már nem elég szép, ha bőre már nerri folttalan, arca nem friss és fényes, ha haja nem eléggé dús, fülei vagy lábai nagyok, vagy hangja nem csengő, vagy ha a szegény rabszolgai lény ura valami más okot talál az elégedettlenségre, akkor csak egy szavába kerül és azt mondja: „entcilek“ (elvagyunk választva) és az elválás ezáltal végbe is ment.