Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból
Múzeumi Füzetek Tiszamenti síkságon is" 237 Erdély iránti érdeklődésüket a legelőterületek gyarapítása, valamint a természeti kincsek (mindenekelőtt a só) megszerzése iránti vágy motiválta. Azonban „a kitűzött cél elértével a magyar törzsek többsége visszavonult Erdélyből. Az újonnan jöttek közül csak kevesen maradtak azokon a területeken, ahova eljutottak, s ahol letelepedve együtt éltek az őslakossággal." 238 A bennszülött román lakosság pedig ugyanúgy élt továbbra is, mint eddig. Fennmaradtak természetesen az ősi román-szláv politikai intézmények, a kenézségek, vajdaságok is. Ezek élén nagyhatalmú fejedelmek álltak, mint például a román történészek jóvoltából magyar törzsfőkből bennszülött hercegekké változott Ajtony vagy Gyula,239 akik hősiesen védelmezték országaik függetlenségét a hódító törekvésekkel szemben. E próbálkozások nem is jártak sikerrel egészen a XI. század végéig, s csak a XII-XIII. század folyamán sikerült végleg elfoglalni Erdélyt és megszervezni itt a királyi megyéket. „Az a körülmény, hogy az említett közigazgatási egységek elnevezése, például »megye«, a szláv »medzsa« szóból származik, az élén álló főméltóság neve pedig az »ispán« a szláv »zsupám-ból ered, bizonyítja, hogy ezek az intézmények régebbi — Pannóniában szláv, Erdélyben román-szláv intézményekből születtek." A magyarok uralmuk megerősítése végett egyes területekre székelyeket, szászokat és német lovagokat telepítettek. A szerzők szerint „a székely ség több török nyelvű népcsoport együttélése nyomán létrejött egybeolvadásból származott. Nevük a török »szikii« szóból ered, »előkelő származásút« jelent.',241 A honfoglalás előtt már Erdély északnyugati részein éltek. Árpádék bejövetelekor pedig csatlakoztak a magyar törzsekhez, s a „ nomád népek szokásainak megfelelően hadseregük elővédjében küzdött elő’ .242 A határok mentén telepítették le őket, hogy védelmi feladatokat lássanak el. Biharban „ a székelyek—számos helynév tanúbizonysága szerint—együtt élnek a román lakossággal“, akiktől — és itt Kézaira hivatkoznak a kutatók—elsajátították az írás tudományát. A XII. század folyamán, a magyar királyság terjeszkedése során a Maros és a Küküllő mentéig jutottak el, „majd pedig a XIII. század elején — a magyar uralom már idáig való eljutásakor — az ország délkeleti sarkába telepszenek le véglegesen, az őslakosság mellé, ahol azóta is élnekf. Az „Erdély története” alkotóinak állasfoglalása éppúgy nem lehet iránymutató a székelykérdés megoldását illetően, mint a korábbi próbálkozások. Bár látásmódjukat nem homályosítják el annyira — legalábbis ebben a tárgykörben — tudományon kívüli szempontok, mint a régebbi kutatókét, eredeztetési kísérletük ennek ellenére már születése pillanatában elavult. Ugyanis szintén Thúry József régi névmagyarázatát elevenítik fel (részben Györffy György korábbi tanulmányára támaszkodva), melyet Hasan Eren 1943-as cikke már hatályon kívül helyezett. Ismét csak az ismeretek hiányával magyarázhatjuk, hogy a szerzők még az 1960-as évek elején is az idejétmúlt elmélet fényében interpretálták a kérdést. Nem sokat módosítottak ezen a képen az újabbkeletű munkák sem, mint például STEFAN PASCU 1971-ben megjelent kötete, 3 mely részletesen foglalkozik a székelyek eredetével. Pascu szintén úgy vélekedik, hogy „ a székelyek bizonyos népcsoportok összekeveredéséből származnak, melyek többségükben lovas nemzetek voltak: hunok, avarok, kazárok, besenyők”, akik hasonló török nyelvet beszéltek, s Erdély (ti. a mai, tágabb értelemben vett Erdély) területén éltek és életmódjuk, törzsi szervezetük hasonlósága folytán egy néppé olvadtak össze.246 A szerző elveti azt a magyarázatot, amely összefüggést lát a széki (sedes) 44
