Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 15. (Székelyudvarhely, 2015)
Domokos Levente - Sajó István: Udvarhely környéki festett bútorok pigmentvizsgálatai
Udvarhely környéki festett bútorok pigmentvizsgálatai Domokos Levente - Sajó István A bútor készítésmódja, az alkalmazott technológia, az illesztések, az összeépítés megoldásai, a díszítés nemcsak a mester felkészültségéről, tehetségéről vallanak, hanem a megrendelő, a közösség anyagi igényeiről, lehetőségeiről, szellemiségéről, esztétikai ízléséről is. így a lakberendezés fejlődése során megjelenő minden egyes bútortípus, illetve a különböző bútortípusokon belül jelentkező változás következménye és lenyomata az azt használó népességnek, valamint a népességet kiszolgáló mesterembereknek, asztalosoknak. A 19. századi Udvarhelyszékre jellemző gazdasági és társadalmi viszonyokról több szerző is megemlékezik. Szigethy Gyula Mihály, az udvarhelyi református kollégium igazgatója 1829-ben ezt írja: „A mesterségek a nemes székben sok félék, bővek s a székbelieknek szükségek kielégítésére szinte elégségesek, csak papucsokat kéntelenek hozatni Szebenből, Brassóból. Legjobban állanak a mesterségek közt... az asztalosok kik közt fain rakottasztalokat, kaszteneket, divánokat, ládákat, ülő székeket sokszor válogatott fákból csinálva készen lehet találni. Az egész székben szerte-szélylyel sok mesterségek gyakoroltatnak, majd minden gazda alkalmatos holmi mezei s házi eszközeinek kicsinálására fából, szekere, szánja, boronája, lajtorjája, váluja, ülőpadjai, ágyfája s egyebek készítésére.«”1 Ha csak a két Homoród mentén telepített fűrészmalmok számát nézzük is, biztosak lehetünk abban, hogy a 19. században élt festőasztalosok a bútorokhoz szükséges deszkában nem szűkölködhettek: „Az 1839-es összeírás szerint Erdélyben 691 fürészmalom dolgozott. Nagyoláhfaluban 1860-ban 61 vízifürészről, 1909-ben 63, míg 1950-ben 38 fürészmalomról van tudomásunk. Kápolnáson 35, Lövétén 13, míg Homoródalmáson 4 vízmeghajtású fürészmalom szeletelte a rönköt egészen 1948-ig, amikor az államosításnak köszönhetően egyik napról a másikra szűnt meg minden malom.”1 2 Ami pedig a Homoródmentén, illetve a Hargita környékén található „földfestékeket”, főként az okkereket illeti, azzal meg igazán bőkezű volt a természet3 (1-2. kép). 1 Jakab - Szádeczky 2007. p. 87. 2 Mihály 2009. pp. 17-18. 3 „.... azután menjünk fel a Hargitára, Festékpatakához és ott szedjünk a színes iszapból, és azzal próbáljunk először festeni... az iszapjából valóban a vörösnek több árnyalata is elkészíthető volt.” Kocsi - Csömör 1982. p. 107. 1. kép. Az okkertől színezett Vargyas pataka Homoródalmás határában (Domokos Levente felvétele). 2 kép. Kőre kirakodott okker a Vargyas patakában. (Domokos Levente felvétele). A Hargita környéki bútorok festéstechnikáját célzó kutatásaink kezdetén Kós Károly, Kardalus János, Kocsi Márta és Csömör Lajos festőasztalossággal kapcsolatos publikációi4 alapján abból indultunk ki, hogy a helyi nyersanyagok használata a 19. század közepéig jellemző volt mind a vargyasi, mind a homoródmenti festőasztalosokra. Figyelembe vettük az említett néprajzkutatók által gyűjtött adatokat, így például azt, hogy a Fiatfal várói a 16. században Vargyasra elszármazott Sütő család képes volt a településük környékén felkutatni és felhasználni a korabeli viszonyoknak megfelelő minőségű festéshez szükséges nyersanyagokat. Visszaemlékezéseik szerint e földfestékeket használták egészen a 19. század első harmadáig, feléig, addig, amíg a házaló görög kereskedők meg nem jelentek kereskedelmi festékeikkel. Ugyan 4 Kós 1972., Kardalus 1976. Kardalus 1980., Kocsi - Csömör 1981. 30
