Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 10. (Székelyudvarhely, 2010)
Sípos Enikő: Textilrestaurálási esettanulmányok
Sírleletről lévén szó, úgy a nedves tisztítás, mint a fertőtlenítés elkerülhetetlen volt. A hirtelen nedvesítés károsító hatását elkerülendő a műtárgyat fólia sátorba helyeztük, ahol a páratartalmat desztillált víz bepermetezésével, lassan, fokozatosan emeltük. A fólia alá egyidejűleg timol kristályt helyeztünk. A timolnak erős antibakteriális és kissé gyengébb gombaölő hatása van, előnyös tulajdonsága, hogy szobahőmérsékleten szublimál. Ezután a nedvessé tett textilt polikarbonát lapra helyeztük, és desztillált vizet permeteztünk rá. Az így kioldódó szennyeződéseket nedvszívó anyaggal itattuk fel. Végül a deformálódásokat, lebegő fonalakat eredeti helyükre rendeztük. Száradás után a szövetet pamut alátámasztó anyagra dolgoztuk. A szokásos módon varrókonzerválással, a szövetben maradó fércöltésekkel és ún. átfogó öltésekkel, vékony selyemfonallal rögzítettük a két szövetréteget egymáshoz, valamint a lebegő fémszálakat, selyemfonalakat az alátámasztó anyaghoz. A biztonságos mozgatás, tárolás, kiállítás érdekében a tárgyat üregkamrás polikarbonát lapon helyeztük el. Egy 16. századi főkötő restaurálásának problémái 16-17. századi értelemben főkötő volt minden olyan fejfedő, melyet valamely formát adó konstrukcióra téve, a fej köré kötöttek, vagy előre elkészítve helyeztek rá. A leltárakban, hozományjegyzékekben előforduló, szabásában, díszítésében eltérő típusokat a leírások alapján nem mindig lehet egyértelműen azonosítani. Felépítésük azonban hasonló lehetett. Alapjuk gőzben hajlított nád vagy vessző. A szinte búraszerü alsó főkötőt egy, a homlokot, nyakat, állat betakaró kendővel kötötték át. Ilyeneket már 15. század végi ábrázolásokon is láthatunk. Ez a típus nyugaton a 16. század végén kiment a divatból, de nálunk idősebb hölgyek még a 17. század közepén is viselték. Később a főkötők könnyedebbé váltak, vékony, fátyolszerű anyagokkal borították be, ami az állat és a nyakat szabadon hagyta. A formát adó párnák mellett megjelentek a különféle anyagú, méretű és színű, mű vagy valódi póthaj fonatok. Egy Agostonrendi szerzetes leírása szerint a 15. században a divatos hölgyek fejdíszéhez a főkötő, hajtű, fátyol és egy halott asszonytól vásárolt fényes haj is hozzátartozott. A póthajfonatok divatja Itáliából terjedt el, és a 15-17. század folyamán Magyarországon is nagyon gyakori volt. Magyarországi ásatásokból eddig előkerült darabok mindegyike nyitottszálú (sodratlan) selyemből készült, bársony vagy selyem szalaggal áttekerve. A fonatok ágait könnyű selyem, vászon vagy pamutszövetből varrták, vagy színes fonalakból kötötték. Az így kapott csőszerű alkalmatosságokat hulladék gyapjúval töltötték ki. Színük a főkötő színéhez vagy viselőjük saját hajszínéhez igazodott. Rangtól és alkalomtól függően a főkötők anyaga és díszítése igen változatos volt. Szabták színes selyemből, készítették gyöngyből, amit drótból alakított vázra varrtak, kötötték fémfonalból, díszítették boglárokkal, ékkövekkel, hímzett virágokkal. 7. kép. A szombathelyi főkötő restaurálás előtt. 8. kép. Különböző korrózió típusok a főkötő felületén. 9. kép. A kiegészítés módja. A 16. század folyamán a színes selyemszálból, arany-ezüst fonalból készített főkötők száma megnövekedett. A leltárak kötött főkötőként leírt darabjai nyilvánvalóan varrott csipke, rece vagy makramé technikával készült darabokat jelentenek. A fenti technikák egyidejű előfordulása sem lehetett kivételes ugyanazon a darabon. A fonalból kötött, calott-nak nevezett főkötő típus a Franciaországban a 12. században megjelenő hajhálókhoz vezethető vissza. Formáját tekintve vagy egy díszes pánthoz 47
