Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 8-9. (Székelyudvarhely, 2009)
Miklós Zoltán: A Homoródok mente néprajzi értékei
együttes hatásaként megfogalmazható, hogy a falvak népességmegtartó képessége állandóan gyengül, s főként a zárt kisközösségekben az elöregedési jelenség megfordíthatatlan. Az utóbbi hat évtized rohamos népességcsökkenést idézett elő a tájegység mindegyik településén. Az 1941 -es és 2002-es népszámlálási adatok összehasonlítása megdöbbentő tendenciát rajzol ki.2 A főútvonaltól messzebb eső depressziós kisközösségek népességfogyása esetenként igen drasztikus. A jelzett időintervallumban Homoródremetén 78,89%-os, Gyepesben 71,63%-os, Lókodon 68,36%-os fogyást regisztráltak. Hasonló körülmények közepette nem csoda tehát, hogy egész - elnéptelenedett - utcasorok őrzik a 19. századi építészeti jegyeket, s éppen a tehetetlenség és gazdasági potenciál hiányában maradtak meg „tradicionálisaknak”. Módszertanilag nem ítéljük megfelelőnek a kistáj mindegyik településének külön-külön történő taglalását, mert aránytalanná válna a bemutatás. Célunk összefüggéseiben láttatni a fellelhető kulturális értékeket. Igyekezünk kizárni az általánosítás veszélyét, és csomópontosítva tárgyaljuk a továbbiakban a Homoródok mente néprajzi hagyatékát. Életmód A székely faluközösségek értékrendjét a munkához és a földhöz való viszony határozta meg. Ez nem volt másként az általunk taglalt régióban sem. A megélhetéshez szükséges nyersanyag megtermelését és ennek feldolgozását még a 19-20. századok fordulóján is főként egyazon termelőegységen belül, azaz a családban valósították meg. Legnagyobb társadalmi presztízst a földbirtok jelentett, még akkor is, ha alacsony termelési kultúrájú és termelékenységű agrárvidékként tartották számon a Homoródok mentét. A természeti adottságok inkább az állattenyésztésnek, a takarmánytermesztésnek kedveztek. Ennek ellenére a legfontosabb termelőtevékenység a gabonatermesztés volt: a legjelentősebb termelési potenciált a kenyérgabona termesztése kötötte le.3 A kibontakozó gazdasági viszonyok a kistájon belül is differenciáltan jelentkeztek. A déli falvakban - Oklánd, Homoródújfalu, Homoródszentpál, Homoródszentpéter, Városfalva - zöldségből és gabonából egyaránt lehetőség mutatkozott a többlettermelésre. Az északi falvak - Kápolnásfalu, Homoródalmás, Lövéte, Gyepes, Homoródremete - alacsony termelőpotenciálja állandó gabonahiányt idézett elő. A termelés jövedelmezőségének kistájon belüli különbsége folyamatos belső munkamigrációt éltetett. A déli falvak napszámosokat és cselédeket főként az északi falvakból alkalmaztak, s a fizetség többnyire termékekre korlátozódott. Egyfajta törékeny egyensúly volt jegyezhető a két térség között, komplementárisán kielégítetve egymás igényeit. A gabo-2 ld. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (adatbázis). Forrás: http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/transdb.htm 3 Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homorúd mentén (1949—1962). Csíkszereda, 2001. pp. 35. nát dúsan termő szászvidék nem képezhetett felvásárló piacot a déli falvakban megtermelt terményfölöslegnek, ugyanakkor az északi falvak lakóinak munkamigrációja a lehető legközelebbi térségre korlátozódhatott. Az önellátásra berendezkedett Homoród menti falvak nem csak az élelem és takarmány megtermelésére koncentráltak. A hagyományos falusi közösségek a háztartásban nélkülözhetetlen eszközök, és a ruházat alapanyagainak beszerzésére/termesztésére, valamint ezek megmunkálására is összpontosítottak. Ha valamelyik faluban egyik vagy másik nyersanyaghoz nagyobb bőségben lehetett hozzájutni, az erre alapozott feldolgozó munka - a népi ipar - tömegjelleget öltött, és a falu szakosodott központtá vált. Az egyik legintenzívebb módon hasznosított nyersanyag a fa volt: a lakóházak, gazdasági épületek és szerszámok alapanyagát képezte. A Hargita fennsíkján fekvő Kápolnásfalu bővelkedett a fenyvesekben, ugyanakkor termőföldje nem Uidta kielégíteni a családok igényeit. Már a 17-18. századi források a településen fejlett erdőgondozásról tanúskodnak, s termékeiket gyakran a fejedelmi udvarok is igénybe vették. A Kis-Homoród és mellékágaik vízhozamát értékesítő vizifűrészek révén az évszázadok során deszkavágásra specializálódtak. Közvetlenül az államosítást megelőzően 38 ilyen feldolgozó egység üzemelt Kápolnásfalu területén. A deszka értékesítése a szekeres kereskedőkre hárult. Rendszerint tavasszal és ősszel indultak útra, egyrészt a kenyérgabona megszerzésére, másfelől pedig az állatok kiteleltetését szolgáló takarmány előteremtése céljából.4 Értelemszerűen tehát cserekereskedelmet folytattak. A fakitermelés és értékesítés főként Kápolnásfalu nevével hosszható összefüggésbe, de kisebb mértékben Lövéte és Szentegyháza lakosai is - alacsony termőképességű agrárövezetük miatt - alapoztak a deszkával történő cserekereskedelemre. A völgy alacsony termőképességű falvai, jövedelmük pótlása céljából különféle házi- és kisipari termékek értékesítésére szakosodtak. Homoródalmás nevével méltán hozzák összefüggésbe az agyagművesség mesterségét, bár a termelőtevékenység egykori létét csak a fennmaradt múzeumi tárgyak bizonyítják. A 16-17. századi források csuprokról és nagy fazekakról tesznek említést, Hermann Ottó 1887-ben csákos-bogláros bokályokról, Herepei János — a 19. század végi tárgyi hagyatékra hivatkozva - fehér tányérokon vörös és kék díszítményekről ír.5 A homoródalmási fazekasság a mázatlan edényektől eljutott a virágmotívumokkal díszített mázas edények égetéséig, mígnem a 19. század végén teljesen meg nem szűnt. A valamikori agyagművesség hagyományát egy cserépgyártó kisüzem őrizte meg, ám ez is az államosítás áldozata lett. 4 Molnár Kálmán: Adatok Kápolnásfalu népi erdőgazdálkodásához. In. Népélet a Kis-Homoród mentén. Szerk. Kardalus J. Szentegyháza, 1998. pp. 80-95. 5 ld. Kardalus János: A Homoródalmási fazekasság. In. Népélet a Kis- Homoród mentén. Szentegyháza, 1998. pp. 240-211. 7
