Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
M-Kiss Hédy: A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum zászlógyűjteménye 2005-ben
A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum zászlógyűjteménye 2005-ben M-Kiss Hédy Általános ismeretek a múzeumról, a céhekről és a zászlókról A kézdivásárhelyi múzeumalapítási törekvések az első világháború utáni évekre tehetők és elsősorban Ikafalvi Diénes Ödön helybéli ügyvéd nevéhez fűződnek1. A múzeumi élet folytatását csak 1969-ben sikerült megvalósítani, amikor Gábor Áron2 halálának 120. évfordulója alkalmából, az egykori ágyúöntő műhely helyén álló Turóczi házban, kétteremnyi állandó kiállítás nyílt. Az akkori tárlatok, az 1848^19-es forradalmi események mellett, a kézdivásárhelyi céhes élet, ipartestületek családi hagyatékokból előkerült tárgyi bizonyítékait, emlékeit, zászlóit mutatta be. E két törzsanyag képezi az 1857-ben épült hajdani Tanácsházban 1972. március 3-án megnyitott „Céhtörténeti Múzeum” alapjait is, a Székely Nemzeti Múzeum szerves részeként3. A céhekre vonatkozó anyagok nagy részének begyűjtése, tárlókban való bemutatása Incze László4 5 nevéhez fűződik, aki 1970-től haláláig szívén hordozta ezek sorsát3. Az Erdélyi Fejedelemség virágkorában, a 16. század második felétől a 17. század első feléig, a céhes mozgalom is megerősödött e vidéken,6 úgy a nagy (például: Brassóban, Nagyszebenben, Kolozsváron, Gyulafehérváron, Déván stb.), mint a kisvárosokban (például: Zilahon, Kézdivásárhelyen, Hátszegen, Szászrégenben, Medgyesen, Segesváron, Székelyudvarhelyen, Besztercén stb.). Kézdivásárhelyen Báthory István7 uralkodása idején, alakult az első céh, 1572-ben, a tímároké. A tímárok a Rácok pataka mellett telepedtek le, hogy a bőrcserzéshez elegendő vizük legyen. 1807-ben céhük 56 tagot számlált. A két világháború közötti időszakban már csak 7 tímár működött a városban. A csizmadiák kiváltságlevelét és céhszabályzatát 1638. V. 1-én látta el kézjegyével Gyulafehérvárott I. Rákóczi 1 1932-1941 2 1814-1848, ágyúöntő, az 1848-as forradalom legendás alakja. 3 Kiss Hédy: A Székely Nemzeti Múzeumban őrzött zászlók állapotfelmérése. Isis Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 6. Szerk.: Kovács P. Székelyudvarhely, 2007. pp. 63-71., 79-81., 90-91. 4 1928-2007, történelemtanár, helytörténész. 5 Incze László: Céhek és hagyományok Kézdivásárhelyen. In: Megyei Tükör, IV. évf., Sepsiszentgyörgy. 1972 6 Incze László: A céhes élet időrendje. In: Acta Harghitensia II, Aluta, Voi. XIX. Sfăntu Gheorghe, pp. 173-180. 7 1533. IX. 27-1586. XII. 12; 1571-1576 között Erdély fejedelme. György.8 Kézdivásárhelyen a csizmadia mesterség az egyik legelterjedtebb mesterségnek számított. A cipészekkel együtt ők uralták a város gazdasági életét. A 9. század végére céhüknek több mint 100 tagja volt. A cserzett bőrből készült lábbelik, különösképpen a ványolt csizmák, az akkori idők keresett termékei, az ő kezük alól kerültek ki. Céhhagyományaikat 1947-ig megőrizték. Ugyancsak Gyulafehérváron, 1649.1. 29-én láttamozta és hagyta jóvá II. Rákóczi Ferenc9 a szűcs céh privilégiumát (kiváltságlevelét) valamint működési szabályzatát. A szűcsök elsősorban a bárány és juhbőröket dolgozták fel, de a vadbőrök feldolgozása révén értékes szőrmeipari termékek előállításához is értettek. Mesterségük a város leggazdagabb polgáraivá tette őket.10 Ezidőtájt lett szabadalmaztatva a fazakasok céhe is (1649). Kézdivásárhelyen, mint annyi más helyen is, a fazekasság a legrégibb mesterségek közé tartozott. Műhelyeiket, házaikat a „Kovácsszer” nevű fertályban építették fel. Jellegzetes termékeiket (tányérokat, csuprokat, bokályokat, kancsókat, kályhacsempéket) a rohamosan elterjedő ipari termékek szorították ki a piacról. Ezáltal a fazekasság, mint mesterség elvesztette jelentőségét. A 20. század elején 14 fazekas működött a városban. 1966-ban, az utolsó mester halálával ez a kézműves iparág itt végleg megszűnt. Sajnálatos módon, se céhzászlójukról sem annak írásos emlékéről nincs ismeretanyagunk. A céhek kezdetüktől fogva aktívan részt vettek a város gazdasági, kulturális és szellemi életének a fejlődésében. Megingathatatlan, hagyományőrző bástyáknak számítottak, közreműködésére a városi polgárság minden esetben számíthatott. Például, lelkesen támogatták a templomok, a városi Tanácsház (a múzeum mai székhelye) felépítését. Részt vettek a református temető kőfalú kerítésének a kivitelezésében, 1833-ban, különösképpen a szíjgyártó, a csizmadia és a fazekas céhek tagjai. 8 1593. VI. 8-1648. X. 11; 1630-1648 között Erdély fejedelme. 9 1621. I. 30-1660. VI. 7; 1648-1660 között Erdély fejedelme. 10 Cserey Zoltán: Istoria breslei cojocarilor din Tîrgu Secuiesc, la sfîrşitul secolului al XVIII-lea şi începutul secolului al XIX-lea. Aluta, Voi. V-VII (1974—75), Sfîntu Gheorghe, pp. 85-112; A kézdivásárhelyi szűcs céh gazdasági, társadalmi helyzete a XVIII, század közepén (1730-1756), a számadási jegyzőkönyvek tükrében. Aluta, Voi. VIII-IX (1976-77), Sfăntu Gheorghe; Kihágások, büntetések, társadalmi ellentétek okai a szűcs céh életében, Aluta, Sfăntu Gheorghe, pp. 127-154; Inasok és mesterlegények társadalmi helyzete a Kézdivásárhelyi szűcs céhben. Aluta, Voi. XI1-XIII (1980-81), Sfăntu Gheorghe, pp. 69-78. 63
