Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Bóna István: A restaurátor a homlokzaton. A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása
költő házáról írottakat,12 döbbenten tapasztalhatjuk, hogy a reprezentatív terek elemzésekor csak a tömegekkel, tengelyekkel, padlósíkokkal foglalkozik, levonván a végső következtetést a házról: „Az elrendezés a tengelyek hierarchiája, tehát a célok hierarchiája, a szándékok osztályozása.” Ezt veszi észre a római építészet egyik legjelentősebb freskó-együttesével rendelkező épületben! Ennyire vak volna? Tényleg megértette, miről szól a római építészet? Nem úgy tűnik. A patríciusok azért díszítették pompásan az épületeiket, hogy ezzel is jelezzék a belépőnek, kinek a házában vannak. A római mindennapokhoz hozzátartozott a patrónus meglátogatása, némi hízelgés, megalázkodás. Ehhez szolgáltatott méltó keretet a dúsan díszített környezet.13 Aki itt a díszítés jelentőségét nem érzi, semmit nem vesz észre a lényegből. Van ennél rosszabb is. Le Corbusier az athéni Akropoliszon álló Parthenon egyik homlokzati timpanonjáról megemlékezve egészen hihetetlen elvakultságról tesz tanúbizonyságot. A188. oldalon egy kitűnő fényképet közöl a timpanonról. A kép fent készült a timpanonon, uralkodó eleme a szobrok mögötti sík márványfelület. Mint modem építész, ezt vette észre az épületből, ez tetszett neki. A kép alatt a következő szöveget olvashatjuk: „A homlokzati timpanon dísztelen. Mint a mérnök húzta vonal, olyan feszes az orompárkány timpanonja.” Érthetetlen! Ennyire tudatlan lett volna? A Parthenon timpanonjánál dúsabban díszített építészeti felület alig volt az építészet történetében! Az egész festve volt, talán aranyozva is, feltehetően tobzódó színekben pompázott. Semmiféle mérnök húzta vonal nem látszott, inkább szemkápráztató színes vibrálás. Semmi feszesség, inkább laza kavargás. Az általa csodált dísztelen márványsíkból talán semmi nem látszott az ókorban, részben, mert be volt festve, részben, mert előtte volt Pheidias szoborcsoportja. Csak a szobroktól megszabadított felület tetszett neki, bele sem gondolt, hogy az építő szándékától mi sem volt távolabb annál, mint ami most látható. Vagy nem ismerte az antik építészetet? Nem tudta, hogy néztek ki ezek az épületek? A régi építészettörténet könyvekben színes litográfiákon mutatják be az ókori épületeket. Tudták tehát, hogy színesek voltak. O hogyhogy nem vette ezt figyelembe? Nem ismerjük az előbbi kérdésekre adandó válaszokat. Az azonban biztosnak látszik, hogy itt is a saját elképzeléseit vetíti bele egy homlokegyenest ellenkező elképzelések alapján épült régi műbe. Élt benne a kulturális tisztelet: amivel nem értett egyet, azt nem bírálta, azt egyszerűen nem vette észre. De mindkét esetben jelzi nekünk: az épületen található művészeti alkotásokkal nem kell, (szabad?) foglalkoznunk. A mai építészek tudatát Le Corbusier és hasonló gondolkodók elméleti munkái, és megépített müvei határozzák meg. Ha a nagy modernisták szerint a művészettör12 Le Corbusier, Új építészet felé, Corvina, 1981, pp. 161-162. 13 John R. Clarke: The Houses of Roman Italy, dual, space, and decoration. 1991, pp. 2-10. ténet legjelentősebb római freskói vagy mozaikjai nem figyelemreméltók, akkor a követői szerint sem jelentősek. Ha számukra a Parthenon szobrai és színei nem érdekesek, akkor a modem építész - műemléki építész - számára sem jelentenek semmit. Miért baj ez? Azért, mert a műemlékek helyreállítása a modernista szemlélettel könnyen tévútra kerülhet. A szín, a plasztikus díszítés, a falakon látható műalkotások együttese legalább olyan fontos egy épület megjelenésében, mint a tömeg, forma, vagy szerkezet, sőt egyes korokban éppen ezek határozzák meg döntően az épület jelentését és az általa nyújtott élményt. Az építész-tervezőnek nem szabadna a műemlékekben található műalkotások sorsáról döntenie, ezek sorsába beleszólnia. Már csak azért sem, mert többnyire nem is ismeri azokat a lehetőségeket, melyekkel ezek a műalkotások megmenthetőek, konzerválhatok. A szükséges munkát és költségeket sem tudja felmérni. Mégis, mire a restaurátor megjelenik, már minden eldőlt. A restaurátort a gyakorlatban többnyire kész tények elé állítják: ennyi idő és pénz van, punktum. A tulajdonos és a vállalkozó voluntarizmusa gyakorlatilag mindig helyrehozhatatlan károkat okoz. Néha még az egyszerű festések, vagy a vakolatok sorsáról is másnak kellene dönteni. Visszatérve a Kiss János altábornagy utcai példánkra, nem sok építész gondolkodna el a régi vakolat megtartásán. Mivel azonban ez ma műszaki kérdésnek minősül, mást meg sem kérdeznek. Pedig ez egyáltalán nem műszaki, hanem elvi kérdés. A másik két ház vakolatát talán megőrzik. Ez esetben a műszaki kérdés legfeljebb az lehet, hogy ez miképpen történjen (3—4. kép, 1-2. ábra). A történeti anyagok nem bírják a modern ipar által szennyezett levegőt, ezért alkalmazhatatlanok, a homlokzatok restaurálása vagy lehetetlen, vagy túl drága és szükségtelenül nagy szaktudást igényel Ezeket az állításokat csak már elkészült munkák bemutatásával tudjuk cáfolni. Az elmúlt negyed században Bécsben sok kísérleti projektet végeztek, bizonyítandó azt, hogy egyszerű barokk, vagy 19. századi homlokzat-színezéseket is lehet a restaurálás módszerei szerint kezelni. Azt is bizonyítani szándékoztak, hogy az építőanyagokat gyártó cégek reklámjaival ellentétben a restaurálás lehet hatékony, tartós és gazdaságos is. A mész igenis alkalmazható még a szennyezett levegőjű belvárosokban is. Ráadásul alkalmazása tényleg a műemlék megóvását szolgálja, szemben a „modem” technológia propagálóinak álláspontjával, akik szerint a műemlékek homlokzati bevonatait magunknak kell elpusztítanunk, mivel azok nem képesek kielégíteni „mai magas igényeinket”.14 A bécsi program ezen felül egy régi, jól bevált gyakorlatot próbált feltámasztani: az épületek meszes vakolattal és meszeléssel való gondos javítását, karbantartását. Az egyik első kísérleti épület a Singerstrasse 18. számú ház volt (9. kép). A téglaépület 1720-ból származó 14 Ivo Hammer: Kalk in Wien. In: Restauro, 2002. 6, pp. 414-425. 22