Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Újvári Mária: Néprajzi textíliák tárolása, konzerválása és kiállítása
Néprajzi textíliák tárolása, konzerválása és kiállítása Újvári Mária „Mi a népviselet? Röviden szólva, a viseletnek olyan fajtája, amely egy adott nép körében az általános divattól többé-kevésbé eltér, bizonyos területhez van kötve, múltja van és többé-kevésbé állandó. A divatban a jelen szelleme, ízlése nyilvánul, mely holnap gáncsolja és eldobja azt, a mit tegnap teremtett, míg a népviseletben a múlté, az állandóságé, mely egyben a jövő számára is dolgozik. Igazi népviselet az, melynek minden darabját a nép maga csinálja, az tehát a legszorosabb kapcsolatban van a háziiparral. ...” „Női kézimunkák alatt értjük mindenfajta szövetek (vásznak, szőnyegek, takarók, kötések, csipkék stb.) előállítását s ezek kidolgozását, kivarrását, a mit közönségesen is annak szoktunk mondani. Ezek, alkalmazásukat tekintve, két osztályba sorolhatók: egyikbe tartoznak azok, melyek a ruházat egyes darabjait szolgáltatják,.... a másikba pedig azok, melyekkel házi kényelemre, lakásberendezésre szolgáló tárgyakat állítanak elő...” E két idézet Bátky Zsigmond 1906-ban megjelent művéből való.1 Amikor népviseletet és kézimunkákat említ, akkor azokról a tárgytípusokról szól, melyeket ma összefoglalóan néprajzi textíliáknak nevezünk. Ezek a textilfajták legtöbbször természetes szálas anyagokból készültek (cellulózalapúak: len, kender, pamut; fehérje alapúak: gyapjú, kecskeszőr, nyúlszőr; hernyószál alapú: selyem), de már nagy számban találunk mesterséges anyagból (viszkóz, műselyem, poliészter) készült textíliákat is a néprajzi gyűjteményekben. A leggyakoribb azonban a vászon, a gyapjú és a szűrposztó. A magyar néprajzi anyagban gyakoriak a vegyes összetételű szövetek, pl. Erdélyben a festékes kilim szőnyegek, melyek láncfonala kenderfonal, vetüléke házilag font és növényi színezékkel megfestett gyapjú. A gyapjú a viseleteknek is gyakorta alapanyaga. Ilyenek: a szűr, szűrujjas, guba, a székely harisnya, a férfi felsőkabát, női harisnya, vállkendő. A házi vásznat egyaránt használták viseletek készítéséhez, a háztartásban és a gazdasági életben. Mellettük egyre növekvő arányban megjelentek a manufakturális előállítású anyagok (vásznak, gyolcsok, kékfestő, posztófélék), majd később a 19-20. században a gyári kész anyagok. Ezeket már rőfösök árusították, kínálatuk meghatározó volt a viseletek alakulásában A 18. századtól2 a vász1 Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Budapest, 1992. 2 Ezt pontosan tudjuk a váci Fehérek templomának kriptafeltárásnál előkerült leletekből. Ld. Ráduly Emil: A váci Fehérek templonat kiszorítja a „tarka” kartonféle, mely a női viseletek legfőbb alapanyaga lesz. Ugyanettől az időszaktól a díszítmények is megszaporodnak: selyemszalagok, fémszálas sújtások, zsinórok, gyöngyök, selyemvirágok, viaszcsokrok jelennek meg a népi viseleteken. Új technikákat vesznek át az úri viseletkészítőktől, a gombkötő, zsinórkészítő, fejkendőkészítő, hímző, drukkoló, selyemkendő-rojtozó mesterek termékei széles körben elterjednek. Színesebbé, összetettebbé, ugyanakkor számunkra nehezebben megőrizhetővé válik a néprajzi anyag. A textilek és viseletek a múzeumok talán legkényesebb tárgyai közé tartoznak. Rendkívül sérülékenyek, ezért kezelésük, mozgatásuk, raktározásuk tervszerűséget és nagy körültekintést igényel. A legtöbb sérülés a viseleteknél és a síktextileknél is a helytelen bánásmód miatt következik be. Ha azt mondjuk: megfelelő műtárgykörnyezet, szinte mindenki egyre gondol: hőmérséklet, páratartalom, megvilágítás, kártevők elleni védelem. Valóban, ezt is jelenti, de ennél egy kicsivel többet, hiszen hiába optimális egy raktár hőmérséklete, ha rossz az épület állaga, hiába védjük a tárgyakat a kártevőktől, ha szabad polcokon, egymásra halmozva tároljuk a textíliákat, kitéve a porszennyezésnek, amely a rossz nyílászárók következtében lepi el azokat. A megelőző (preventív) konzerválás szemlélete éppen ezen próbál változtatni: tudatosítani próbálja, hogy a gyűjteményi anyag megóvása a múzeum egész működésének függvénye, és nem csupán a restaurátorok és a gyűjteménykezelők feladata. Sok esetben a műtárgyvédelmi problémák megoldása nem pénz, csupán odafigyelés, a feladatok megosztásának kérdése. A megelőző műtárgyvédelem szemlélete kapcsán a feladatok racionálisabb, pénzkímélőbb megoldására nyílik lehetőség, de ez csak közös együttműködés alapján valósulhat meg. A preventív konzerválás definíciója a következő lehet: a műtárgyak épségét nem veszélyeztető tevékenységek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy megakadályozzunk mindenfajta elkerülhető károsodást. ma kriptafeltárása, Műtárgyvédelem 1997/26. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1999. 21-27. o. 57
