Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
21-22. kép. Ismeretlen ikonfestő: Szt. Demeter, fatábla, 18. sz. 2. fele, Szentendre, Pozsarevacska templom, Makoldi Gizella diplomamunkája, 1995-96 megkezdett téralakítást folytatja és fejezi be, a valóságos és a virtuális tér együtt adja a műalkotást. A festékréteg hiányai viszont a valóságos síkban jelennek meg, ez pedig, megakadályozza az illúzió létrejöttét. Ezek a festmények tehát töredékes állapotukban lényegüket, művészi tartalmuk legfontosabb elemét vesztik el, emiatt nagyobb mérvű kiegészítésük indokolt. A kiegészítés módozatai és problémái A kiegészítés fajtáit a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében elkészült festmények restaurálási dokumentációs fotói segítségével mutatjuk be. A válogatás az utóbbi tíz évben restaurált vászonképekre és fatáblákra szorítkozik. Elöljáróban néhány kifejezést érdemes tisztázni. A festékréteg kiegészítésével kapcsolatban két fogalom merül fel leggyakrabban: a retus és a rekonstrukció. Retusnak nevezzük a meglévő formák kisebb hiányainak kiegészítését, mennyiségüktől és attól függetlenül, hogy a hiány tartalmát mennyire nehéz értelmezni (11-12. kép) Rekonstrukcióról pedig akkor beszélünk, ha a hiány a kép lényeges részét érinti és viszonylag nagyobb kiterjedésű (13-14. kép), tehát egy elpusztult rész újrateremtéséről van szó. A rekonstrukció merész vállalkozás: analógiák, ritmikusan ismétlődő díszítőrendszer vagy szimmetrikus elrendezés esetén gyakorlatban létrehozható, de bizonyos esetekben csak elméleti rekonstrukció lehetséges. A retus az elmondottak alapján egyszerűbb esetnek látszik, de ez nem feltétlenül van mindig így; egyébként sem lehet a kettő közti határt egyértelműen megvonni. Ezt illusztrálja, hogy például az arcok a festményeknek igencsak lényeges elemei, kiegészítésüket gyakran mégsem lehet elkerülni, és nem minden esetben lehet egyértelműen eldönteni, meddig beszélhetünk retusról (15-16. kép), és hol kezdődik a rekonstrukció (17-20. kép). Amikor a képre pillantunk, önkéntelenül az alakok tekintetét keressük. Ha a pillantás megakad a foltokon, a hiány hangsúlyt kap, ha azonban épnek találja, hamar tovasiklik más részletek felé. Emiatt különösen szemek és arcok esetében meggondolandó, hogy a véletlen sérülések (21-22. kép) vagy szándékos rongálások (23-24. kép) nyomait eltüntessük-e. A retusnak sokféle módszere alakult ki az idők folyamán. Az ún. beilleszkedő (integrált) retus arra törekszik, hogy a lehető legjobban utánozza az eredeti jellegét színében, plasztikájában egyaránt, ez a módszer zavarja legkevésbé a műalkotáson belül az anyagszerűen kifejeződő összefüggések együttesét (10-12. kép). A festmény sokszor nem is annyira sík felületű, mint messziről hinnénk, éppen ezért a különösen erős textúrájú vászon domborzatának utánzása sem elhanyagolható feladat (25. kép). Ez szintbeli pótlásnak számít, ami azt segíti, hogy a folt a lehető legjobban igazodjék az eredeti környezethez, sőt a pasztózus ecsetvonásokat is célszerű plasztikusan megformálni. Amit nem szoktunk kiegészíteni - még beilleszkedő retus esetében sem - az a szöveg, hogy a félreértelmezés lehetőségét kizárjuk (26-27. kép). A történeti szemlélet fejlődésével párhuzamosan alakultak ki azok a módszerek, amelyeket összefoglalóan megkülönböztet(het)őnek nevezünk. Fontosabb változatai a következők: Semleges (neutrális) retus, amit nem értelmezhető hiány esetében alkalmazunk. A folt tónusát a környezet színéhez közelebb visszük, ezáltal megnyugtatóbbá válik az összhatás (28-31. kép). Elvileg az összes hiány semleges színnel vagy szürkés árnyalatú lazúrral („acqua sporea” = piszkos víz) való lefedése tűnne a legobjektívebb és emiatt legkívánatosabb megoldásnak, azonban ez csak látszólag van így. Valójában „semleges” szín nincs, mert „a színek nem önmagukban, hanem egymáshoz való viszonyulásaikban létez-23-24. kép. Ismeretlen festő: Széchényi Ferencné Festetich Julianna, vászon, 18. sz. vége -19. sz. eleje, - Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Arcképcsarnok Hoyos Nóra diplomamunkája, 1998-99 14
