Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 3. (Székelyudvarhely, 2003)
Kissné Bendefy Márta: 18. századi aranyozott bőr miseruha restaurálása
csúcspontját a 16. században érte el Spanyolországban, ahol a céhek igen szigorú szabályokkal igyekeztek megóvni termékeik minőségét. Ekkoriban az aranyiakkal bevont bőröket faragott fadúcok segítségével préselték, mérsékelten kiemelkedő mintával, elsősorban paloták bőrtapétái számára. A díszítéshez leggyakrabban fényűző selyembrokát szövetek terveit vették mintául. A technológia innen terjedt el szerte Európába. Spanyolországon kívül a legtöbb aranyozott bőrt az akkori Németalföldön készítették, de Itáliában, Franciaországban, Angliában, Németországban is voltak nagyobb műhelyek. A mesterség, amelyet nagyrészt a mórok műveltek, kiűzésükkel (1600 után) lassú hanyatlásnak indult. A menekülő mesteremberek azonban Európa más országaiban megtelepedve sok helyen fellendítették ezt az iparágat. Az aranyozott bőrök készítésében fordulópontot jelentett a 17. század, mikor Hágában újításként bevezették az egész panel nyomását lehetővé tevő nagyméretű fa vagy fém présformák használatát. Ezekkel az eszközökkel gyorsabban, nagyobb mennyiségben és magasabb domborítással nyomhattak teljesen egyforma aranyozott bőrlapokat, mint a korábban használt kisebb fadúcokkal. Ezen találmány hatására az aranyozott bőr ipar virágzásnak indult Németalföldön. A 17. században, amikor a Holland Kelet-Indiai Társaság kereskedni kezdett Japánnal, aranyozott bőröket is exportáltak a szigetországba, ahol ezek igen keresetté váltak. Valószínűleg azért, mert az aranyiakkal díszített felület emlékeztetett a hagyományos japán lakktárgyakra.6 7 Az aranyozott bőrtárp'ak Magyarországon is nagyon népszerűek voltak. Ippolito d’Este esztergomi érsek számadáskönyvében, 1487-ben „két mór módra késztett bőrpárna”, majd „két hosszú mór módi bőrpárna”, 1585-ben Radeczius István egri püspök ingóságai között „két kis bőrvánkos, nyomtatott” szerepel. Az egykorú leltárakban gyakran fordulnak elő „aranyos öreg bőrkárpitok” és „flandriai bőrkárpitok”. Magyarországon különösen sok bőr miseruhát őriznek a múzeumokban és egyházi gyűjteményekben (Magyar Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Esztergomi Keresztény Múzeum, Győri Egyházmegyei Kincstár, stb.) A Győri Egyházmegye Kincstárát még egy ritkaságnak számító harang alakú bőr palást (pluviale) is gazdagítja. Spanyolországban és a többi európai országban az 6Koldeweij i.m. Tanaka-van Daalen, Isabel: Dutch goldleather, it's Japanese applications. In: Symposium on ethnographic and waterlogged leather. Ed. P. Hallebeek. Central Laboratorium Amsterdam, 1986. pp. 70-78 7Voit Pál (szerk.): Régiségek könyve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. 52 aranyozott bőr készítők céhekbe tömörültek, Magyarországon azonban nem találunk hasonlót az egyébként népes és sokszínű bőrfeldolgozó céhek sorában. Korábbi kutatások azt feltételezik, hogy ezeket a tárgyakat egyes főúri birtkokon működő mesterek készítették, erre vonatkozó bizonyítékok azonban még nem kerültek elő. Az aranyozott bőrök romlásának okai A felhasznált alapanyagok, elsősorban a bőr minősége alapvetően meghatározta a tárgyak minőségét. A szigorú céhes szabályozások előírták ugyan, hogy csak jó minőségű bőröket használhattak a készítők, ennek ellenére, különösen a juhbőrből készült aranyozott bőrökön, gyakori a vakmetszés, a laza, gyenge terület. Ezeket legtöbbször már a készítés során megerősítették vékony bőrlapokkal, de ha nem elég gondosan végezték a ragasztást, a bőr hajlamossá vált deformálódásra. A bőr, az ezüstöt rögzítő enyv, az aranylakk és a festett rétegek a készítés idején rugalmas, együtt mozgó rétegeket képeztek. Az idő múlásával azonban tulajdonságaik megváltoznak. A bőr recés rétege továbbra is viszonylag hajlékony marad, az enywel átitatott barkaréteg azonban merevvé, keménnyé válik. Az ezüstfóliát borító lakk és festék a fény, elsősorban az UV sugárzás hatására rugalmatlan, törékeny lesz. Az ily módon megváltozott anyag érzékennyé válik a mozgatásra, hajlítgatásra, ami repedések keletkezésével, barkafelválással, festéklepergéssel jár. A nem megfelelő kiállítás, raktározás következtében vetemedés és szakadások keletkezhetnek. A hőmérséklet és páratartalom ingadozásából származó tágulás és zsugorodás szintén növeli a barkafelválás és festéklepergés veszélyét. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a bőrtapéták szokásos karbantarásának számított a nedves szivacsos áttörlés. Nem csoda, hogy a túlnedvesedés következményei sok aranyozott bőrtárgyon megtalálhatók: a víz foltosodást, keményedést okozhat a rostok összetapadása következtében. Miseruhák esetében előfordult, hogy a lenvászon bélést megnyirkosítva átvasalták, természetesen a bőrrel együtt. Ez a szépítő beavatkozás nagyon felgyorsította a szerves anyagok öregedését. A panelre, vagy más szilárd hordozóra rögzített bőrök kevésbé vannak kitéve a kopásnak, elhasználódásnak, mint a miseruhák, takarók vagy párnák. A keretre feszített bőrök viszont egyrészt a vas szögek körül rendkívül meggyengülnek, másrészt a fa és a bőr eltérő mozgása hatására gyakran felhasadnak, vagy éppen kitáskásodnak.
