Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Kordé Zoltán: A középkori székelység és a határőrzés
Kordé Zoltán A KÖZÉPKORI SZÉKELYSÉG ÉS A HATÁRŐRZÉS ciónak felel meg (vagy sem). Nem hagyhatjuk szó nélkül a szerző másik - korábban már idézett - megállapítását sem, amelyik így szól: „A székelyek határőr feladata egyetlen mozgatórugónak bizonyul megítélésükben, és letelepedésüket Erdély keleti részeire is csak ezzel magyarázzák’’’,28 Nem kívánok most belekeveredni a székelyek Erdélybe való költöztetése körüli vitába — ez bőven meghaladná dolgozatunk tárgyát - annyit azonban el kell mondani, hogy az erdőntúli vidékre való telepítés motívumai közül messze nem az egyetlen a határok őrzése. Kétségtelen, hogy ez volt talán a legfontosabb mozzanat, de aki ismeri az idevágó szakirodalmat, az azt is tudja, hogy több más, szintén lényeges ok is közrejátszott a népmozgásban. Az Erdélybe való költözés lehetőséget nyújtott a királyi hatalomnak arra, hogy megőrizze az egy tömbbe telepített népesség katonai erejét, a székelység pedig esélyt kapott arra (amit ki is használt), hogy kollektív kiváltságokat szerezzen és ezeket tovább is fejlessze. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy sokkal gyümölcsözőbb volt a gyéren lakott területekre a királyságnak hasznot hajtó lakosságot telepíteni, mintsem a véletlenre bízni e földek sorsát. Talán e vázlatos, korántsem teljes felsorolás is szemlélteti, hogy a székelység erdélyi betelepedését a kutatás sokkal bonyolultabb folyamatként látja annál, mint ahogy azt Kolumbán József sejteti. Zárszóként annyit mondhatunk, hogy a középkori székelység határőri kötelezettségét megvizsgálva a források elemzése egyértelműen bizonyítja e feladatkör meglétét. Mind a közvetlen felvilágosítást nyújtó, mind az indirekt információval szolgáló kútfők, mind pedig az analógiák, illetve az elméleti megfontolások arra mutatnak, hogy a székelység a középkor folyamán végig eleget tett ilyen irányú feladatának, ez szerves részét képezte katonai szolgálatának. Kolumbán-Antal József e kötelezettséget cáfolni kívánó érvei ugyan nem bizonyultak helytállóaknak, hiba lenne azonban ebből arra következtetni, hogy munkája hiábavaló volt. Nagy érdeme ugyanis, hogy ráirányította a figyelmet e kérdéskörre, amellyel szemben a kutatás egy kicsit már elkényelmesedett, nem igen vette a fáradtságot, hogy az evidensnek tűnő tételt leporolja, közelebbről is megvizsgálja. Kolumbán írása arra késztetett, hogy átgondoljuk érveit, újra összegyűjtsük és értelmezzük a forrásokat, s kialakítsuk a magunk véleményét. Márpedig a kutatás ez által halad (jó esetben előre) a maga kitaposott ösvényein és járatlan útjain. 28. Kolumbán 2009. 68. 40
