Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Bordi Zsigmond Loránd: 13 - 14. századi magánvárak Kovászna megyében
TANULMÁNYOK A SZÉKELYSÉG KÖZÉPKORI ÉS FEJEDELEMSÉG KORI TÖRTÉNELMÉBŐL Másik, gyakran idézett érv, az 1332-34-es pápai tizedjegyzékek adataira74 hivatkozik, amelyekben Sepsi- és Kézdiszék falvai az erdélyi püspökség alárendeltségébe tartoztak, — és mivel a Szent-István-i világi és egyházi szervezet egymással egyidőben és azonos területeket lefedve alakult ki —, így egykor Fehér vármegyéhez tartozónak tekinti a területet. Az elképzelés buktatója éppenséggel a világi és az egyházi közigazgatás jellegéből adódik, ugyanis míg az előbbi területekkel számolt, addig az utóbbi a területen lakókat tartotta nyilván, és tömeges elvándorlásuk esetében is fenntartotta fölöttük a rendelkezési jogot. Jó példa erre Vilmos erdélyi püspök 1213-ban kelt oklevele, melyben az esztergomi érsekség alárendeltségébe tartozó, a Német Lovagrend által birtokolt Barcaságba költöző magyarok és székelyek dézsmáját a maga számára tartotta fenn, arra hivatkozva, hogy azok az ő egyházmegyéjéhez tartoztak.75 így az a lehetőség is fennáll, hogy a székelyek, akik korábbi lakhelyükön az erdélyi püspökség esperesi kerületeibe tartoztak, még az után is megőrizték egyházi közigazgatásukat, hogy beköltöztek mai területükre, még akkor is, ha az nem tartozott semmilyen világi közigazgatási egységbe. Véleményem szerint, abból a tényből kifolyólag, hogy e magánvárak mind a szabad székely közösségek lakta terület peremén helyezkedtek el, elképzelhetőnek tartom, hogy alávetett területeik, nemesi birtokként való konszolidálódásuk után szakadtak ki a székely jogrendű területekből. Erre utal az a tény, hogy a sepsiszéki székelyek magukénak tekintették és visszakövetelték a Mikók Tusnádi-szoros kijáratánál fekvő birtokait, a viszály fokozódása során maguknak követelve a királyi adományként kapott birtoktestet is. Arról, hogy Kézdiszéken voltak-e ilyen jellegű konfliktusok nem tudunk, de nem zárható ki, hogy az itteni nemesek, a Mikók esetén okulva megpróbálták átmenteni birtokaikat a számukra kedvezőbb feltételeket biztosító vármegyei területekre. Lehetséges, hogy ugyanezzel próbálkoztak - talán sikerrel —, az Almás- és Csonkavár birtokosai is, de birtokaik, családjaik kihalása után, a konfliktusokat elkerülendő, kerültek eladományozásra, hanem a székelyek felé tett gesztus gyanánt visszaszálltak a helyi közösségekre. Hogy miért éppen Küküllő vármegyébe lettek belefoglalva e birtokok, arra egyelőre nincs kielégítő magyarázat. Az viszont, hogy utóbb mégis Fehér vármegyei területekké váltak, azzal magyarázható, hogy a kialakult konfliktusok kezelésében e vármegye ispánja, aki egyúttal az erdélyi alvajda tisztjét is betöltötte, nagyobb tekintéllyel rendelkezett egy egyszerű megyésispánnál. 74. Ez utóbbi sem az egyházak, hanem a papok jövedelmét adózta meg. Régészeti adatok igazolják, hogy a mai Kovászna megyében a 14. század elején már léteztek olyan kőtemplommal rendelkező falvak (Pl. Kézdialbis, Szacsva), amelyek, mivel az adott időpontban nem volt papjuk, nem szerepelnek a tizedszedők listáin. 75. SzO. I. 3-4. 133
