Bíró Gábor (Székelyudvarhely, 2005)
...avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon - írta a hajdani nagy és balsorsú költő mélán és méltán. Mármost, akkoriban nem volt unió, mármint unió Erdéllyel, most megint nincs. Majd a nagyobb Unión belül egyszer, remélhetően lesz Romániával, tehát Erdéllyel is. Mostanság viszont az a helyzet, hogy ha nem is bolond, aki magyar piktorrá lesz Transylvaniában, de legalábbis heroikus reménytelenségű feladatot vállal lehetetlent kísért elszámítja magát elveti a sulykot felveszi a kesztyűt, de nem tudja aztán letenni kukoricaföldön datolyát remél szüretelni reményű, hogy ki tudja inni a tengert, de legalább a Marost sokat markol, de keveset ragad és így tovább. Oly vállalatba kezd, mely nyaktörő és nagy, s legyen teljesítménye bármilyen magas, soha nem remélhet olyan elismertséget, mint amilyenre egy középszerű író, vagy egy gyenge, de harsány színész, egy újságíró, vagy akár egy etnográfus igényt formálhat. Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni. Arról természetesen nincs szó, hogy a Királyhágó más oldalán lenéznék, nem értenék, nem igényelnék a képzőművészetet. A körülményekhez képest igen, igénylik, bár a kulturális örökség védelmével kapcsolatban arrafelé sincs-nincs minden rendben. Nemhogy nincs minden rendben, hanem éppen a legnagyobb rendetlenség van, itt is, ott is. Csak éppen az a helyzet, hogy Erdélynek, nézzük román, magyar, vagy szász oldalról, megvannak a saját igazi és művi gondjai. A románok közt vannak gyanakvóak, sok szempontból tartanak kisebbségeiktől, s nem ok nélkül, hiszen a múltban olykor-olykor igen-igen rosszul becsülték meg őket. Bőven hörpöltek a nacionalizmus mérgezett vizéből, nem ugyan a maguk jószántából, hanem politikusaik hergelésére. De hiba lenne tagadni, hogy korántsem gondolkodik így minden román, s főleg az erdélyiek nem, akik a magyarok közelében élnek, s látják, hogy nincs bennünk semmi félelmetes. Másrészt, megnyugvással nyugtázhatják, hogy elég ostoba akad köztünk is, akik ugyanazon kútmérgezéstől szenvedünk, mint egynémely románok. Nagyon rossz meccs ez, egyszer azonban minden háborodott mérkőzés véget ér, besötétedik, elered az eső, csak történik már valami. S az értelmes román és magyar a gyűlölet vetélkedőjén csak tehetetlenül néz, bár, persze, érti. Hogyne értené, csak épp megérteni nem akarja, elfogadni meg végképpen nem. Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni, mondom még egyszer és sokszor, már előre, bár aki itt van, nyilván mindenki tudja, sejti, érzi. Szinte restellem is kinyögni. Úgyhogy e helyett inkább visszatérnék az amúgy is ezzel összefüggő előző passzusra. Arra, hogy román, szász, magyar. Ez, ugyebár, már nem áll. Szászok ugyanis nincsenek, Helmuték kivásárolták őket a gályarabságból, a kondukátor remeknek tűnő üzletet csinált, megszabadult egy okvetetlenkedő kisebbségtől, kapott egy csomó pénzt, melyet természetesen nem volt képes értelmesen felhasználni. Azaz, ez az üzlet persze nagyon is rossznak bizonyult. A kecske is megdöglött, a káposzta is elfogyott. Erdély szorgos és agyas szász etnikuma nincs többé. Egy nép eltűnt a térképről. Amiről olyan sokat locsognak a felelőtlenek, az mégiscsak bekövetkezhetett. A nemzethalál, nevezetesen. Az erdélyi szászság ugyanis nem maradhat fenn thüringiai, vesztfáliai, hannoveri, bajor, württenbergi, tiroli németként. Az már nem az, ami a transzilván szász volt, sőt, köze sincs hozzá. Egyszóval nemzethalált láthattunk, „live”. Most aztán persze - eső után köpönyeg - a hatalmassá nőtt Német Birodalom kulturális intézményei meglehetős törődést mutatnak az erdélyi szászság helyben maradt tárgyi-építészeti kultúrája iránt, ami persze mindenképpen jó és helyes. Csak furcsa, mert a németek már megint nem értenek egy kurva szót se az egészből, azt gondolván, hogy valamely ténylegesen létező, élő dolgot támogatnak. Ilyen a nyugati ember. Pedig az ő Erdély-gondjuk kissé olyan, mint amikor az irakiak - szintén helyesen, gondot fordítanak az ősi Úr városának düledékeire.
