Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
rengető dörgést sugallt, ami nem más volt, mint a mélyen lapuló düh... Izgalom... Fogalmam sem volt, hogy került oda, vagy mi okból jött... Aztán kiderült miért jött, egy tüzes villám jégcsapként hatolt belém. Hirtelen felbukkanásának oka: az az ember, akinek én hűségesküt fogadtam, neki a nagybácsija volt. Amikor hallotta a híremet, könyörgött, hogy rám és a lányára, mint törékeny kincs, úgy vigyázzanak... Elállt a lélegzetem, torkom jeges kezek fojtogatták a sokktól, mégis csak szeretett! Engem, számára csak egy újabb áldozatot, egy gyors kalandot, vagy már-már nála bevett szokást! Egy év múltán, mikor a gyász már elköltözött a házunktól, ismét férjhez mentem. Ezúttal hozzá, ahhoz, akit igazán szerettem az első fonós élményem óta... Az előző házasságomból örökölt házat úgy döntöttünk, nem tartjuk meg, hamar került vevője. A vagyonát pedig szétosztottuk a szegények között - nem volt rá szükség már... A fejünk felé tetőt a fejem elcsavarásában nagy mesterem háza biztosította. A falu természetesen szörnyülködött egy ideig, majd lecsendesedtek. Az életem rendeződni látszott. Ott volt velem Angyal, ő már a pártájába készült, egy rendes és jóképű legényhez. Nagyon örültem nekik. Na és persze még valaki, akinek a szívem teljes mértékben odaajándékoztam még tizenhét éves koromban, András. Mi kellett ennél több? Rövid nyugalom után mindent felzavartak a kommunista mozgalmak... Na, Anna, búcsút mondhattál a rózsaszín felhőknek a fejed felett, mert szürkék váltották fel! Minden vagyonunk elvitték a kollektívbe, egy jobb jövő reményében... Hahh! Na persze, hogy tudtak hazudni! Egyik napról a másikra maradtunk meg... A férjem a munkásaival valahol mindig dolgozott, én meg néhol a szomszéd kisgyerekére figyeltem. Egyik alkalommal, talán hátramehettem mosni, mikor jöttek a román katonák elvinni az uramat Oroszországba. Révén hogy nem volt senki otthon az általam felügyelt kislány aláírta a papírokat, így tudatlanul! Három év múlva láttam viszont Andrist. Immár egyedül éldegéltem, közben Angyal segített megőrizni a lelki egyensúlyom. Viszont mikor bekopogott az ajtómon a balszerencse, egy menekült formájában, sorsom végzetessé vált. De mit tehettem volna? Hagyjam meghalni? Egyik alkalommal magyar hagyományaimban őrzött kincsekkel, a népdalokkal varázsoltam egy kis derűt a szemeibe. Vaskos árat fizettem azért az egy mosolyért. A börtönt megismerhettem közelebbről! Kegyetlen verést 47
