Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
Az utolsó levél Drága vőlegényem! Hadd adjak most kezedbe egy kis rézkulcsot. Papirosra írt árnyékát egy vallomásnak, mely lelkem titkait hivatott volna feltárni. Szerelmem szalagjával kötöttem volna át, de a háború oly könynyedén szakította ki kezemből ezt a pántlikát, mint a zúgó szél, mi kitépte apró kéményünkből a fehér füstöt, s vele a szürke lángok melegét. Rakoncátlan gyermek voltam! Sokadik, a már amúgy is túl sok között. Kevés gondja volt rám édesanyámnak, vagy édesapámnak. Ha szóltak is hozzám, annyit mondtak: „Ej, te lány, hát hozod-e már azt a vedret?!” vagy rám kiáltottak haragosan: „Menj a lovaktól! Agyon tápodnak! Meg ne lássalak még egyszer itt!” A testvéreim neveltek, s ők is csak úgy olyan módon, mint nekik kötelező volt. Habár az Éti néha megsimogatott. Micsoda jutalom volt az! Amikor nem kellett kukoricát fejteni, vagy mezei munkát végezni, mindig felmásztam a hátsó kertben álló vén körtefára. Recsegő-ropogó ágai göcsörtösek voltak. Már gyermekkoromban is nagyon öreg volt ez a fa. De a lombja! Micsoda lomb volt az! Sűrű, dús, friss és üde. Az volt az én váram. Elrejtett a tekintetek elől, amelyek mindig csak a hibát keresték bennem, vagy abban, amit épp csináltam. Volt ennek a fának egy villa alakú elágazása, ott volt az én trónom. Kényelmesen lefeküdtem a két ág közé, megtámasztva magam a lábammal, és bámultam a leveleket. A sokféle kis és nagy, egészséges zöld, és fakuló, beteges sárga leveleket. Néha egy-egy kíváncsi napsugár kandikált be a lomb között s játékba kezdett szemeimmel. Hol csiklandozott, hol melengetett. Ha szél remegtette meg a fát remegtem én is, de soha nem kapaszkodtam erősebben. Micsoda izgalom volt, micsoda szabadság! Ah, fáradok... de el kell, hogy mondjak mindent! Ez a fa, ez a drága szent öreg körtefa, mely először csak menedék volt számomra, később mikor leány sorba kerültem tanítóm lett. Tudója titkaimnak. Ismerője vágyaimnak, s halk nyöszörgésével megválaszolója kérdéseimnek. Arra tanított, hogyan figyeljek: csendben, nyugodtan, éberen. Azt suttogta hűvös, lila őszi alkonyokon, hogy van valahol valami szép, és édes, lelkek mézízű, aranyló körtéje, amire szükségem van. S ez a fa átnevelt engem vadóc, türelmetlen gyermekből, csendes, elmélkedő hajadonná. Végre kezdtem vágyni valami nagyon szépre. Egy idő után pedig 34
