Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
Anna Düh. Az egyetlen érzés, ami megmaradt bennem. Erőt vett rajtam és kiirtott minden mást. Mint a búzakalászok hullottak bennem: az öröm, a vidámság, a nevetés, az őszinteség, a bizalom, a hűség, a becsület... a remény. Füstölgő máglyaként lettek oda. A tűz azonban megmaradt és minden mást hamuvá égetett. Az utca kavicsai vágták a csupasz talpam, a szél az arcomat csípte, a csend pusztító volt. Az a bizonyos rejtelmes csend, ami ezer meg ezer szó rejteke. Éreztem a figyelő tekinteteket a hátamon. Martak, lassanként perzseltek. De ami a legkínzóbb volt, az az űr. A beláthatatlan űr, ami a méhemből indult és lassan az égboltot is bekebelezte. Azt gondoltam tudom, mi az elkeseredés és reményvesztettség. Amióta a hasam növekedésbe fogott, éreztem. Tőle magányom sehol nem leltem. Isten lássa, soha nem gondoltam, hogy Bandi Jóska komolyra veszi a dolgát és félretehetem a pártát. Ösmertem én, tudtam minden hibáját, mégis vele mentem. Pont ezért mentem vele. Más volt, mint a falubeliek, akik bort prédikáltak és vizet ittak. Minden szabályt föláldozott a jókedv oltárán és soha nem engedett a negyvennyolcból. A szüleim, ők, akikben minden bizakodásom leltem. Tőlük vártam egy suttogott bíztatást, bár egy pillantást, amiből nem a lenéző szánalom, a keserűség süt. Hanem az örömet, legalább egy szót, hogy, „unoka” vagy „csecsemő”. Hát sok mindent kaptam én. Apám szíjkészletének minden darabjával megkínált, mindet megízleltette velem, hiába szóltam, hogy jól laktam, de ő csak tovább edzett. Minden falatot egy újabb kanálka méregnek éreztem. Méregnek, amely a gyermekem ellen szólt, s amelyet fokozatosan tápláltak. Apám kijelentette: „szeme elé ne kerüljek, míg az az Isten csapása bennem van”. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Azóta apám, anyám még az ásításra se szánták rá magukat a közelemben. A testvéreim az ördöggel hamarabb diskuráltak vóna, mint velem. Két hetet ültem a pajta sarkában. A hangtalanság, a némaság teljesen elzárt a világtól. Nem volt megnyugvás. Minden egyedül töltött másodperc elválasztott a gyermekemtől. A kezdeti halk öröm lassanként mély utálattá és gyűlöletté alakult. Őt véltem minden bajom okának és forrásának. Tudtam, hogy bűn ilyet éreznem. Ébren nem találtam nyugtot. Lehunyt szemmel kerestem a megnyugvást, egy választ. De a setét sem segített. Hát döntöttem. Visszavonhatatlan döntést hoztam. A suttogott szavak számomra egyre tisztábban látszottak. Kezdtem 9
