Székely Nép, 2007 (42. évfolyam, 53-54. szám)
2007-03-01 / 53. szám
A MEGMARADÁS VÁLASZTOTT NEPE Czegő Zoltán Ha van nép és nemzet- két külön fogalom ám mely túl van immár azon is, hogy sorsát restelkedve szépíteni merné maga vigaszára, az a magyar nemzet és abban az erdélyi, bánsági, partiumi s amott Moldovában a csángómagyar rész. Szépítésről beszéltem? Igen. A Székelyföldön született az a népi mondás, mely szerint a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. Bizony nem a székely furfang, meg a havasi segedelem mentette meg annyi évszázadon át az erdélyi népet, hanem a rettenetes nagy dolog szeretet és az élet szenvedélyes akarása, egyenként és a nemzetben. BOCSKAI ISTVÁN, Erdély és Magyarország fejedelme valóban népben és nemzetben gondolkodott, és ő maga volt talán az első nagy a nagyok között, ki beemelte a nemzetbe rideg sorsban élő, csordahaj tokból lázadó kurucokká levő hajdúkat, Habsburg ellenes önvédelmi és felszabadító háborújában magához engedte -intette azokat, s azért úgy harcoltak, mint a családtagjaikért. A mostani részek, mert hogy Trianon óta és mindmáig Erdélynek nevezik a felsorolt tartományokat, holott Erdély a Királyhágó vízválasztójától keletre kezdődik, mondom, az összes részek, melyek 1920-ban Európa legigazságtalanabb békéjének következtében az alig hogy országgá s török uralomtól függetlenné vált (1877) Romániához csatolódtak, - ugyanabba a sorsba jutottak. A sorsegyenlőség ebben a felpuffasztott új Romániában legelébb is azt jelentette, hogy beköltöztetni a románságot a hegyekből, falvakból a szinmagyar kultúrával rendelkező Kolozsvárra, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, a szász és magyar kultúrát megépítő és azt gondozó Nagyszebenbe, Segesvárra, Brassóba, Besztercébe, - igy tovább le Déváig és föl Nagybányáig, községek váltak néptelenné, mert menekülnie kellett az őslakó magyarságnak a románok elől az utolsó szorványközségekből, falvakból is. Nem magam keserítem és nem az olvasót, nem is a magamét mondom, mint akit még nem vertek eléggé szájon, az igazunkat mondom, és azt is egyben és egysorban a himnikus felpanaszolással, hogy akik a kommunista nacionalista rémuralom idején egységben voltunk az egységes ellenséggel szemben, ha fegyvertelenül is, hát ma ebben az újkeletű demokráciában azt kellett megérnünk, hogy burjánként siettek felnőni az igazi magyar vetésben - más országokat utánzóhasonlóként - a lapodapártok. Mert éppen ott, a kisebbségben, az elnyomásban, ahol a Bocskai féle egység életkérdés, hát sorjáznak törpén és nevetségesen a pártocskák, gőgösek és törpék, veszedelmesek, mert a magyari dolgokban haszontalanok és igy ártalmasak. A mindenkori román kormány pedig elégedetten nevet a markába. Teheti, ugyanis a mostani magyar kormány az utolsó garast is megvonta a határokon túli hárommilliónyi magyartól. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség idejében és örömre alakult meg rögtön az 1989. decemberi romániai műanyag - forradalom első óráiban. És az lett két, három év után belőle, amit a legkevésbé vártunk: a helyben tapogás, a megalkuvás, a gyáva főhajtás, aztán az utóbbi hat, hét évben a Markó Béla féle kis lépések politikájának a hirdetője, - azaz a semmire menés révén a karrierhajhászás, a kormányban fészkelődés nyugalmas altatója. És megjelent természetes módon ennek a magyar ellenzéknek az elszántabb ellenzéke, kezdetben Tőkés László a feddhetetlen erkölcsű és feddhetetlen magyarságú püspök vezetésével, keletkeztek aztán polgári szövetségek, kisebb pártok, új csapásokon caplatva és szétszakítva az olyan nagyon szükséges magyar egységet! A tények érvelnek: 2005-ben a magyar parlament egyöntetüleg (!) megszavazta Románia támogatását az Éurópai Unió felé. Ennek hátborzongató hatása volt a határokon túl. Erdélyben, hiszen a nemzeti oldal, a Fidesz meg az MDF is szavazott, feltétel nélkül Románia mellett, akkor, amikor az egyházi ingatlanok, az egykori Bolyai Tudományegyetem visszaállítása és annyi minden magyar igény a lehetetlenség nagy román vizében aludt. Előzményekhez számítsuk a Homkormány (MSZP - kommunista utódpárt) első nagy jelentését, amikor feltétel nélkül kérte Romániát (1994), szíveskedjék aláírni az alapszerződést, mely szerint a magyarság az Románia belügye, területi igénye nem lesz soha Magyarországnak, stb. Az erdélyi magyarság valóban rendületlenül éli a maga sorsát, kettős állampolgárság nélkül, amikor Románia a világon bárhol élő románnak megadta a második, a román állampolgárságot. Az iskolák veszendőben, az egyházak éldegélnek, magyarul vigasztalják népüket, a magyart, eközben gombaként nőnek ki a földből Erdély szerte az orthodox templomok ott is, ahol magyaron kívül csak a rendőr román. Tavaly tavaszi győzelem után a magyarországi liberál-posztkommunista szövetség sürgősen közös kormányülést tartott Bukarestben a román kormánnyal, melynek alelnöke a “ kis lépések” nagy megalkuvója, Markó Béla. Basescu román elnök megmagyarázta a világnak, hogy a Székelyföld soha nem kap autonómiát, mert akkor a “ magyarok kénytelenek lesznek elhagyni szülőföldjüket, hogy megélhetést találjanak, mert otthon éhenhalnának”. A magyar (országi) kormánytagok csak bólogattak. És Románia anélkül jutott be az Európai Unióba, hogy a magyar kormány és a magyar Országgyűlés egyetlen feltételt is szavazott volna a támogatásért, az ottani két és fél millió magyar ügyében! Úgy tűnt évszázadokig, hogy az erdélyi magyarság nem adja fel jogát a saját sorsa rendezéséhez. Emez újabbkori “demokrácia” megmutatta, hogy amúgy békésen és gyorsan lehet felmorzsolni a magyarságot saját földjén, és nem csak Erdélyben, de dühöngő, magyarüldöző uniós tag Szlovákiában is. Dél-Bácskában jártam magyarokkal találkozni a 90-es évek végén, Jugoszlávia romjain. A vacsora utáni kesergő hangulatban az oda triananositottak kérték, énekeljünk székely kesergőket is, hadd tanulják meg! Aztán a Székely Himnuszra is sor került a pusztai csendben, Ludaspusztán. A tanárnő sóhajtott akkor, mondván, könnyű a székelyeknek, mert nekik legalább van himnuszuk, nekik délen még az sincs. Hát ennyi a könnyebbség, meg az, hogy ha fogyóban is, de még mindig többen is élnek magyarok Erdélyben. Igaz a Mezőség odalett, a Bánság magyarsága is, a Pártium, Várad, Szatmár, Máramaros meg Nagybánya románná leve, a - szemünk és Európa szeme előtt. Istenek, apostolok vigyázzák népünket, mert más aligha. És ha nem segítünk magunkon, bizony az Isten sem segít rajtunk. 4. oldal
