Székely Nép, 2007 (42. évfolyam, 53-54. szám)
2007-03-01 / 53. szám
Ülékeznek rá: "keze alatt" mindenki kiválóan megtanult franciául. A tanár úr is folytatta tanulmányait, beleásta magát a finnugor összehasonlító nyelvészet tudományába. Nyolcvanon túl is friss, fáradhatatlan; időnként most is feltűnik Budapesten, előadásokat tart, újabb munkáihoz gyűjt adatokat. Magyar tudósok, nyelvészek közül legelőbb Körösi Csorna Sándor legendás pályája és életműve ragadta meg. Francia és magyar kiadóknál összesen öt könyvet jelentetett meg Körösiről franciául és magyarul: Alexandre Csorna de Kőrös, Párizs, 1895; Körösi Csorna Sándorral Nagyenyedtől a Himalájáig, Sopron, 1996; Új adatok Körösi Csorna Sándorról, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998; Le dictionaire tibetien d'Alexandre Csorna de Kőrös, Budapest, 2000; Körösi Csorna Sándor utinaplója, Püski, Bp., 2000. A finnugrisztika körébe vág 2001-ben Párizsban megjelent munkája: Le Xe siecle et le Hongrois. Bemard le Calloc'h utolérhetetlen előnye, szemben az állami parancs alatt élt román és magyar történészekkel, a teljes tudományos függetlenség. Megállapításait, kezdve mindjárt az egyik legfontosabb kérdéssel, a moldvai csángók eredetével, nem befolyásolhatja semmilyen hatalmi nyomás, durva terror, ravasz megfélemlítés. Forrásai között ott voltak a leglényegesebb magyar és román okmányok - felsorolja őket -, és a latin nyelvű egyházi feljegyzések is. Hivatkozik rájuk, ellenőrzi hitelességüket, csak azokat fogadja el közülük, amelyeknek az igazáról meggyőződött. Itt vannak mindjárt tanúságtételként a csángó lakta falvak elnevezései. A francia művelődéstörténész magyarosan szerepelteti magát a népnevet: les csaángós, kerülve a románok által használt ceangau - ejtsd: csángöu - elnevezést. (Erdélyben, a Barcaságon, Déván és másutt szintén csángóknak mondják magukat, és ezeknek a magyarságát senki román történész nem vonja kétségbe.) Vallomástevők a helységnevek, fényt vetnek a falu vagy város alapításának idejére, az alapítók nemzetiségére, nyelvére. A román államhatalom a diktatúra idején, de békésebb korszakokban is, szigorúan tiltotta a helységnevek kutatását Erdélyben, nem is említve Moldvát. Mivel száz meg száz település nevéről kiderülhet, hogy a magyar név az eredeti, a román pedig csak egyszerű változata a magyarnak, esetleg a magyar eredeti tükörfordítása, illetve a magyar elnevezés átigazítása romános hangzásúvá. Francia szerzőnk mindjárt könyve elején, az Ou se situent-il? című fejezetben azt vizsgálja, hogy "hol helyezkednek el" a moldvai csángók. Kimutatásba sorolja Csángóföld helységeit, előbb magyar, majd román nevükkel. Ezzel akaratlanul felkínálja az olvasónak a vizsgálatot a két elnevezés egybevetésére. Lészped = Lespezi, Pusztina = Pustiana, Szaloncka = Solont, Tatros = Tirgu Trotus, Akanavásár = Tirgu Ocna, Szerbek = Sarbi, Dormánfalva = Dormanesti, Fűrészfalva = Ferestrau-Oituz, Szabófalva = Sabaoani, Szászkút = Sascut, Klézse = Cleja. És így tovább. Ha szerzőnk ellátogat Klézse határába, a dűlőnevek között ilyeneket talál: Dióskút, Zaboshegy, Bükkös... így szerepelnek magyar alakjukban a tanácsháza könyveiben is. Román nevük egyszerűen nincs. Nem volt szükség arra, hogy lefordítsák őket. Magyarok nevezték el a határrészeket, magyarok művelték. Könnyű érvek annak bizonyítására, hogy a moldvai csángó falvakat magyar nyelvet beszélő nép fiai alapították. Bemard Le Calloc'h nem él ezzel a kínálkozó lehetőséggel. A maga dolgát abban látja, hogy tényeket sorakoztat fel a csángók múltjáról, jelenéről, hitéletéről, gazdasági helyzetéről, anyanyelvéről, népköltészetéről, lelki beállítottságáról. Mindezekből kikerekedik a magyar nép egyik szórványa a Kárpát-medencén kívül, amely sok évszázados elszakítottságban az anyanemzettől a hivatali, egyházi és "természetes" az együttélésből következő asszimiláció ostromában, számbelileg erősen megfogyatkozva, tulajdonképpen magyar iskolák nélkül - csak néhány évig létezett anyanyelvű oktatás a Csángóföldön - egy-egy falu keretében (színmagyar falvakban) megőrizte ősei nyelvét, népi kultúráját, csökevényes nemzeti öntudatát. De hát a rengeteg román szó, amelyeket a csángók beszédükben használnak? Sajnálhatjuk, hogy a francia művelődéstörténész figyelmét elkerülte Márton Gyula hajdani kolozsvári professzornak 1972-ben a román cenzúra pillanatnyi lanyhulását kihasználva megjelent kötete, A moldvai csángó nyeljárás román kölcsönszavai, a csángók mindennapi beszédébe bekerült román jövevényszavakról. Ez a könyv ugyanis tudományos bizonyíték arra, hogy a legerősebb idegen, román nyelvi hatásnak-nyomásnak kitett magyar nyelvjárás a moldvai csángó dialektus a magyar nyelv törvényei szerint fejlődött, román jövevényszavakat a legtöbb esetben e törvények szerint illesztette a maga eredeti kifejezései közé, s noha a tartós és erős hatás nyomán román eredetű jelenségek is meghonosodtak, ezek alig érintették a nyelvjárás struktúráját. Tehát a moldvai csángó nyelvjárás a magyar nyelv elszakíthatatlan része, és a csángók vitathatatlanul magyarok. Kiemelheti-e a moldvai csángókat a történelmi kátyúból a magyarság önereje? Aligha van más menekvés, mint a nemzetközi nyilvánosság. Az Európai Unió, amelynek kapujában bebocsátást várva, ott áll Románia is, Bukarest akarata és ellenkezése dacára "európai állampolgárokká" avatja a moldvai csángókat is. (Bármelyik moldvai csángó-magyar beperelheti a román államot, amiért megtiltották anyanyelve használatát az iskolákban és a templomokban!) Bemard Le Calloc'h kitűnő könyve a második kísérlet a csángókérdés nemzetközivé tételére. Egy vatikáni diplomata, Nicola Girasoli pápai káplán a kilencvenes évek végén kisebbségkutató alapítványt hozott létre Brüsszelben. Az intézet főleg a moldvai csángók életét kutatja. Girasoli atya személyes tapasztalatokból ismeri a csángó-magyarok nyelvi nyomorát. Diplomataként a gyakorlat embere. Két romániai - román nemzetiségű - szerzővel angol nyelvű könyvet íratott a moldvai csángókról, s noha a kötetnek vannak vitatható részei is, abban egyetértés alakult ki a szerzők és a történelmi igazság között, hogy elismerik: a csángók magyarok. Minden egyéb, az anyanyelv szabad használata az iskolákban és a templomokban ebből következik. Előbb vagy utóbb. Megható a breton ősök ivadékának lelki azonosulása a moldvai csángókkal. Teljes egészében közli francia fordításban azt a csángó népéneket, amelyet a "csángók himnuszának" szoktak nevezni: a fájdalom csángók imádságát. Csángó-magyar, Csángó magyar! Mivé lettél Csángó magyar? Franciául: Csángó-magyar, Csángó magyar, Qu'es-tu devenu, Csángó magyar? Tu es l'oiseau tömbé de l'arbre Rejeté, oublié. Érzelmeinek tolmácsolása mellett, a "csángó himnusz" lefordítása franciára alkalmat adott Le Calloc'h-nak arra, hogy az éneket először lejegyző ferences atyáról, Petras Ince Jánosról (1813-1886) is szóljon. O volt az első folklórgyűjtő a magyar kultúrában, megelőzve erdélyi társait. A ma is élő csángó folklór a legrégebbről ismert magyar népköltészet. A francia író szükségesnek tartja elmondani, hogy Lakatos Demeter csángó népköltő (1910-1974) munkássága nem annyira a filológusokat, irodalomtörténészeket foglalkoztatja, mint inkább a nyelvészeket és a néprajzosokat. A folklór az asszimilációs tömegvonzás törvényeiben is megtartó erő. Ha egy népcsoportból kivész az önkifejezés vágya, az feladta önmagát. A moldvai csángóság egy része idők során belerokkant a nyelvi önvédelembe. Azokban a falvakban, amelyekben már nem beszélnek magyarul - népköltészet nincs többé. Román folklór sincs. A népköltészet a lélek virága. Moldva csángó-magyarságának jövője magának az európai történelemnek adja fel a leckét: minden szellemi értékét gonddal védelmező kontinensünk megengedheti-e magának, hogy immár szeme láttára pusztuljon el egy népcsoport évezredes kultúrája? i—* 2. oldal