Székely Nép, 2005 (39-40. évfolyam, 50-55. szám)

2005-04-01 / 55. szám

Zoltán, Kányádi Sándor, Sütő András, Wass Albert, Beke György, Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán, Márai Sándor és annyi más jeles iró magyarjaira.

Az erdélyiek szive és kaija mindig tárva volt a csonkaországiak előtt. A második világháború végén, amikor Pesten élelmiszer hiány volt, befogadták az éhező pesti gyermekeket. A látogatók előtt tárva volt mindig az asztaluk, még akkor is ha nekik semmi sem maradt. A nyugati magyarok az IKKA csomagok százezreit, a dollárok millióit küldték haza, ötven éven keresztül. Igen sok esetben nem a feleslegből, hanem a megszorított szükségesből. Egy, egy város magyar veterán csoportja évente tízezreket küldött az otthoni özvegyek és árvák megsegítésére. A magyar egyházak és egyesületek az időnként beáradó menekülteket örömmel fogadták, munkát, otthont, megélhetést biztosítottak számukra. Az amerikai magyar lobby évtizedeken keresztül védte az otthoniak érdekeit, sokszor még akkor is, ha az a kommunista kormány érdekével is egybe esett. Az a közömbös hálátlanság, ami a szavazással nyilvánvaló lett, kiábránditólag hatott a külföldi magyarságra.

Pedig az eredmény várható volt. Azok, akik a szavazást erőltették, nem gondolták végig a lehető következményeket és nem mérték fel a csonkaországiak nemzeti öntudatának a hiányát. Az amerikai magyarok előtt ez már a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején kezdett világos lenni. Az újonnan érkezők között sok volt olyan, aki semmiféle magyar öntudattal nem rendelkezett. Történelmünket, irodalmunkar, népdalainkat nem ismerték. Semmiféle közösségi érzés nem volt bennük. Vallásos ismeretük a nullával volt egyenlő. Az egyház csak addig érdekelte őket, amig a hívek munkát szerztek nekik, a lelkész pedig megszerzte számukra a hajtási engedélyt. Azután nyomtalanul eltűntek, hogy csak akkor tűnjenek fel, amikor bíróság előtt álltak. Volt olyan is közöttük, aki beperelte, jó amerikai szokás szerint, befogadó és munkát adó egyházát. Amikor mi ezeket a tényeket a kilencvenes évek elején otthon elmondtuk, nem hittek a fülüknek. Úgy vélték, hogy mi túl szogoruan ítélkezünk, jóllehet mi nem a vád hangján mondottuk mindezt el, csupán a tényekre hivatkoztunk. A szavazással most szint vallott az ország. Ők mondták ki magukról a véleményt és az ítéletet.

Milyen mások voltak ezek, mint akik a megelőző hullámokban jöttek Ame-rikába. Azokban erős volt a közösségi érzés, a magyarok iránti testvéri felelősség.

Egyházakat, templomokat, iskolákat építettek, testvértsegitő intézményeket, biztositó intézetet, árvaházat, öregotthont létesítettek. Mielőtt maguknak házat vettek volna, előbb templomot építettek, és a magyar társadalmat erősítve annak szokásait megőrizték és nemzeti ünnepeit megtartották. Gyermekeiket iskoláztatva, de magyarnak megtartva, egy nemzedék alatt felemelték őket az amerikai középosztályba.

Nyilvánvaló, hogy a kommunizmus megtette romboló hatását a nemzetre. Beléjük sujkolták, hogy “utosó csatlós”, bűnös nemzet, mely nem lehet büszke származására és múltjára. A pedagógusok önkéntes közreműködésével, sikerült elhitetni velük, hogy nem illik “magyarkodni”, nemzeti öntudattal rendelkezni, mert az államellenes, társadalmi bűn, amit tűzzel, vassal irtani kell. Nem vették tudomásul Illyés Gyula intését, hogy patriotizmus nélkül, ami nemzetet épit, nem lehet államot sem fenntartani. Mig a szomszédos államokban virult a kommunista nacionalizmus, ami kisebbséget öl, az “anyaországban” tilos volt védelmükért szót emelni. A csonkaországiak számára ez a tanítás bele gyökerezett velejükbe. Csodálkozhatunk-é ezen, mikor a debreceni nyári egyetemen, amit külföldi diákok számára tartottak fenn, a profeszszorok még a nyolcvanas években is úgy beszéltek az erdélyi magyarokról, mint “magyarul beszélő románokról.” Amerikába látogató pesti teológiai professzorok és teológusok szemrebbenés nélkül nevezték az erdélyi magyarokat románoknak, és még akkor sem voltak hajlandók ezt kijavítani, amikor erre figyelmeztettük őket.

A szavazás eredményét bármennyire is próbáljuk, nem lehet szépíteni. Egyesek úgy vélik, hogy a “létbizonytalanság” okozta. Az Amerikába kitántorgó bevándorlókat is örökös létbizonytalanság fenyegette, mégis állandóan segítették az otthoniakat. Az ukránok és románok még nagyobb létbizonytalaságban élnek, mégis megszavazták a kettős állampolgárságot azoknak, akik külföldön élnek.

Mások Bocskai fejedelem intelmére hivatkoznak, aki végrendeletében igy szólt: “Meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiui szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemségek alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiaknak, vérüknek.” A baj csupán az,

hogy a “magyarországi hivek” úgy megritkulták, hogy alig, alig léteznek. Nincs, aki “vérüknek” tartaná az atyafiakat. Miután csak 18% elenyésző kisebbség vállalja az atyafiságot, ezért Magyarországot alig nevezhetjük “Magyarénak. Azokban a napokban, mikor az ukrajnaiak zéró fokos hidegben hetekig tüntettek az igazságos szavazati jog és a nemzeti egység mellett, és amikor az irákiak halálos fenyegetések és bombázások ellenére hosszú sorokban vonultak az urnákhoz, a csonkaországiak 82% vagy vonakodott szavazni, vagy nemmel szavazott a határon túli magyarokra. Magatartásukkal úgy döntöttek, hogy ők nem magyarok, mert nem kívánnak részesei lenni a Kárpátmedence magyarságának és azért semmi felelősséget nem vállalnak. Ők “mernek kicsik lenni” és országukat csupán Csonkaországnak nevezni. És minek nevezik magukat Csonkaország lakói?. Nem mondhatjuk azt, hogy kozmopoliták lennének, jóllehet a jelenlegi posztkommunista kormány tagjai magukat annak nevezik. Az igazság azonban az, hogy ők sem igazi kozmopoliták, mert nekik is megvan a nemzeti és faji kötődésük, de nem a magyar nemzethez. A lakosságban azonban a rövidlátó önzésen kivűl semmiféle kötődés sincs, ezért semminek sem nevezhetjük őket.

A magyarság ma a Csonkaország határain kívül létezik. A szavazás jó volt arra nézve, hogy az “anyaország” illúzióját belőlük kitörölje. Többé nem kell kacsintaniuk a határon túlra, mert ők ott nem kellenek. Különben is visszataszító az a megalázó, lealacsonyító modor, ahogy a csonkaországiak a határaikon túlról jövő magyarokat, a szavajárásuk szerint “románokat, ukránokat, szlovákokat és szerbeket” fogadják. Az erdélyi, felvidéli, kárpátalajai és vajdasági magyaroknak meg kell tanulniok, hogy magukra támaszkodva elsősorban a saját gazdasági életüket felépítsék és megerősítsék. Az “anyaországra” nem számíthatnak. Csonkaországnak ugyan érdeke lett volna kiépíteni a gazdasági kapcsolatokat a határon haliakkal, mert piacot, vevőt és üzlettársat nyertek volna, de a rövidlátásuk és önzésük ebben megakadlyozta. Nekünk amerikában élő magyaroknak pedig mindent meg kell tennünk arra nézve, hogy Románia, Ukrajna és Szerbia mielőbb tagja lehessen az Európai Uniónak, hogy igy nagyobb keretek között és nagyobb jogi biztonságban az ott élő magyarok gazdasági és társadalmi élete megerősödjön.

2. oldal