Székely Nép, 2003 (36. évfolyam, 52. szám)
2003-11-01 / 52. szám
Nemrég dr. Für Lajos történésszel hosszan beszélgettem budapesti lakásán Magyar sors a Kárpátmedencében című sok vitát kiváltott tanulmánykötete kapcsán. íme, az eszmecsere summája: A XX. sz. nemcsak a világháborúkkal és más szörnyűségekkel okozott gyökeres változásokat a Kárpátmedence népesedésének összetételében, hanem főleg azzal, hogy nyolc felé szakíttatott a magyarság. Miközben az emberiség a XX. sz. eleji másfél milliárdról a század végére megnégyszerezte önmagát, a magyarság száma folyamatosan apadt. Mi több: a Kossuth Rádió minap bejelentette, hogy az utóbbi évben felgyorsult a magyar népesség fogyása. Ez a veszély előbb a határon túli nemzettestvéreinknél jelentkezett, a vajdaságiak körében például már a hetvenes években. A ragály aztán kiterjedt a felvidéki, a kárpátaljai és az erdélyi magyarokra is. A református Kalotaszeg önpusztítóan egykéző. De a Székelyfóldön is inkább csak a katolikus vidékeken észlelhető valamelyes szaporulat. Magyarországon a református magyar parasztság körében egyes tájakon már a 19.században elkezdődött az egykézés. Az Ormán-ságban, Tolnában, Gömörben, Csongrád, Temes, Arad és Krassó-Szörény megyékben, a valamikori Bánság területén voltak ilyen egykéző gócok. Pedig Magyarországon hosszú évszázadokon át 3-4 ezrelékes volt a természetes évi népszaporulat. Sőt, ez a növekedés a 18. század közepétől fel is gyorsult. A magyar anyanyelvűek körében évi átlagban 2,5 ezrelékkel még magasabb is volt a népesség számbeli gyarapodása, mint a Kárpát-medencében élő többi népcsoportnál. Ennek vetett véget Trianon, amikor is a magyar népességnél hirtelen 3-4 ezrelékkel csökkent a természetes népszaporulat. Az anyaországban és a határokon túl egyaránt. Belejátszott ebbe az első világháború irtózatos vesztesége is, hisz a Trianon előtti országból körülbelül 800 ezer fiatalkorú férfi halt meg a fronton, rengeteg (1 ,5 millió) volt az elmaradt születések száma. De bármily szörnyű volt is a sok-sok elvesztett fía-tal élet, a magyarság körében mégsem ez volt a nagymérvű hirtelen fogyatkozás oka, hanem a trianoni trauma: a szétdaraboltság és a vele járó rettenetes sokkhatások. A második világháború utáni években ez a szám egy picit emelkedett ugyan, sőt a Ratkó-korszak szigorú abortusz-tilalma még valamelyest javított is rajta, de az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől újfent katasztrofálisan zuhanni kezdett a népszaporulat. Mind a határon túl, mind az anyaországban. Ezzel szemben a Kárpát-medencében élő többi nem magyar népcsoport szlovákok, ruszinok, románok, szerbek, horvátok, szlovének) népszaporulata a két háború között tovább emelkedett. A szlovákok 1920-tól a kilencvenes évekig a saját belső népszaporulatukból majdnem háromszorosára Sorsbeszéd Aniszi Kálmán emelték a népességüket: 1,7 millióról 4,5 millióra. Elfogadható történetírói becslések szerint a honfoglaló magyarok száma 400- 500 ezer lehetett, az itt talált népességé pedig 200 ezer. Induláskor a Kárpátmedence népességének kétharmada magyar volt és egyharmada volt nem magyar. Ez az arány később tovább módosult a magyarok javára, jóllehet a 12.-13. században már megindult a románok és a ruszinok lassú beszivárgása a Kárpátokban. Az Árpád-házi királyok uralkodásának a végére a magyarság részaránya a népességen belül körülbelül 70 százalékra emelkedett. A kunok, jászok befogadásával és beolvadásukkal, a nyugatról érkezett latinusok (vallonok, franciák, itáliai olaszok...), illetve az ide vetődött lengyelek, csehek felszívódásával a magyarság részaránya a Kárpát-medencében az 1500- as évek elejére -a mohácsi csata előtti évekre -már 80 százalékra duzzadt. A magyarok körülbelül három millióan voltak, a nem magyarok pedig 700-800 ezren. Erre jött rá a török világ, amely drasztikusan megváltoztatta az itt élő etnikumok részarányát azon egyszerű oknál fogva, hogy az oszmán hadak az ország középső - a középkor folyamán színmagyar -területét tudták elfoglalni. Nagyon kevesen tudják, hogy az egész Al-Duna vidékén, Belgrádig, Krassó-Szörény megyétől Pozsega megyéig, beleértve a mostani Szerémséget is, ahol jelenleg szerbek vannak, a középkorban színmagyar népesség élt, és Magyarország egyik legsűrűbben lakott része volt. A török világ olyan nagy vérveszteséget okozott a magyarságnak, hogy a Rákóczi-szabadságharc táján az ország népessége körülbelül ugyanannyi volt, mint kétszáz évvel korábban. És a veszteséget csak tetézte, hogy azokra a peremterületekre, amelyek nem voltak török megszállás alatt, nem állt meg, hanem ezalatt is tovább zajlott a nem-magyar népelemek beszivárgása. Erdélybe a románoké és a ruszinoké, Délvidékre pedig -török engedéllyel - nagy tömegekben megindult a szerbek beköltözése. Mindezeknek az lett a következménye, hogy a 18. század elején hozzávetőleg négy milliót számláló Magyarország népességének már csak a fele volt magyar. És a pusztítás itt még korántsem ért véget. Az elnéptelenedett területeket a 18. század folyamán benépesítették. Részben az országban lévő népfölöslegből, részben külső -sváb, román, szerb, ruszin - beköltözésekkel. A betelepítések miatt az 1780-as évek végére a népességen belül immár 40 százalékra csökkent a magyarok részaránya és 60 százalékra nőtt a nem magyaroké. A kiegyezés előtt újra megindult a magyar népesség erőteljesebb gyarapodása. Részben azért, mert a természetes népszaporulat nálunk magasabb volt, mint a többi népeknél, részben pedig elkezdődött egy óriási asszimilációs folyamat. De az az asszimilálódó tömeg, amely a 19. század második felében nyelvében magyarrá lett, magyarnak vallotta magát, nem a románokból, nem a szerbekből, nem a szlovákokból és ruszinokból verbuválódott, hanem legnagyobb részt a zsidókból és a németekből. Ugyanis a XIX. sz-ban rengeteg zsidó költözött be Magyarországra. Attól kezdve, hogy Lengyelországot a 18. században három részre osztották és a galíciai rész a Monarchiához, a galíciai zsidók óriási tömegekben érkeztek Magyarország területére. És mivel magyar anyanyelvűeknek, magyar nemzetiségüeknek vallották magukat, legalább 600-700 ezerrel gyarapították a magyarságot. A Kolozsváron, Kassán, Pozsonyban, Budán és a többi városokban élő jelentős számú városi német polgárság is elmagyarosodott. Nem igaz, hogy a magyarrá asszimilálódott százezrek azokból verbuválódtak (románok, szlovákok, szerbek...), akik azután telekiabálták a világot, hogy ez a vad, barbár ázsiai nép milyen brutálisan elnyomta őket. így érkezünk el 1910-hez, a Kárpátmedence egészére kiterjedő utolsó népszámláláshoz, amikorra a magyarok részaránya a 40 százalékról majdnem 55 százalékra emelkedett, azaz újra többséget alkotott. Nem viszonylagost, hisz relatíve mindig is többségben volt a magyarság a Kárpát-medencében, hanem abszolút többséget. Az ország húsz milliós népességéből (Horvát-Szlavon ország nélkül 18.5 millió) 10.1 millió vallotta magát magyarnak. Erre jött Trianon, a máig ható tragédia. A magyarság legdrasztikusabb számbeli csökkenését a Kárpát-medencében a leszakított nemzettestek körében szenvedte el, részben azáltal, hogy náluk is jelentősen visszaesett a természetes népszaporulat, részben pedig azért, mert nagyon sokan elmenekültek a kisebbségi sors elől. Körülbelül 400-500 ezer magyar jött át Magyarországra Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről. A második világháború után megismétlődött a menekülés, ami miatt hétszázezres vándorlási vesztesége lett az utódállamokbeli magyarságnak. A menekülések harmadik hulláma a vendégmunkás mozgalommal kezdődött el Délvidéken, ahonnan valamivel később átterjedt az erdélyi magyarokra is. A hetvenes évektől pedig főként az erdélyi magyar értelmiség színe-java települt át, mert képtelen volt otthon boldogulni. A nyolcvanas években az átszivárgás egyre erőteljesebb lett, amikor is már nemcsak a magasan kvalifikált értelmiségiek jöttek, hanem az átlag értelmiségiek is, s persze mások is. Az exodusz óhatatlanul átterjedt Kárpátaljára is, és újabb nagy lökést kapott 4. oldal
