Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)
2002-03-01 / 49. szám
Sackte: A Magyar Jövő ]] A magyar elitnek az a része, amely felelősen gondolkodik a nemzet jövőjéről, aggódással tekint az eljövendő évekre, évtizedekre. Aggódásának alapja a nemzet életében rövidesen beálló gyors és túlságosan radikális változás. Nem kevés azoknak a száma, akik a nemzet fennmaradását féltik mind azoktól a változásoktól, amiknek gyűjtő neve globalizáció lehet. Most nem azt fejtegetjük, mi a globalizáció, csak arra kívánunk rámutatni, hogy a várható változások egy része elháríthatatlanul bekövetkezik a fejlődés körülményei miatt, más részeiben hódító, törtető piac(és egyéb) foglalás, egyéb részeiben elhárítható, kivédhető. Olyan ez, mint a várható vihar, amire fel kell készülni, aminek lehetnek ismeretlen elemei, elháríthatatlan veszélyei is. A globalizmusnak lesznek előre nem ismert veszélyei, de lesznek előre nem ismert előnyei is. Felkészülve kell várni a vihart. A felkészülés sok rétü, egyenlőre foglalkozzunk a lelki követelményekkel. A mintegy 14—15 milliós magyar nemzet lelki összegeződése elengedhetetlen feltétel. Magyarország nem engedheti meg magának a 10 millióban való gondolkodást. Olyankor, amikor a határok jelentősége halványodik, Trianon lelki béklyóit le kell dobni. Észre kell venni, hogy a határok átjárhatósága a magyar egységesülést segítik elő, azaz a globalizáció néhány nyilvánvaló előnyének egyike— ha élni tudunk vele. A helyükön maradó mai határon túliakra nagy szerep vár a magyar gazdasági tér-(vissza-)foglalás esélyeinek kihasználása terén. Itt érik be majd annak a politikának az értelme, hogy maradjanak szülőföldjükön, ne vándoroljanak el, még abból a meggondolásból sem, hogy ezáltal erősítik Magyarországot. Ez jóllehet, ma áldozat, holnap hasznos lehet. A lelki összegeződés alapja a magyarsághoz való tartozás tudata, követelménye pedig az áldozatvállalás az összetartozás feltételeinek megteremtéséhez. A folyamatban lévő európai átalakulás az államnemzet-elgondolást fokozatosan háttérbe szorítja, aminek szinte pótlására a kultúrnemzet-elgondolás kerül be a köztudatba. A Kárpát-medence ezer éven át egységes és sajátos kultúrterület volt, az ezeréves határokon túl sohasem terjedően. (Egyetlen kivétel a csángó-vidék.) A történelmi Magyarország magyar-kultúra jellegét soha nem váltotta fel, legfeljebb színesítette, esetleg rongálta a betelepedettek sokasága. A Kárpátmedence kulturális arculata, bár sok kárt szenvedett, nem tudott jelleget váltani a feldarabolás óta eltelt nyolc évtized alatt. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarság magyar jellegéből nemhogy veszített volna, inkább többet megőrzött, mint a maradék ország magyarsága. A magyarság jobb helyzetben van az egységes kultúra, egységes világszemlélet terén, mint szomszédai. Jugoszláviáról nem kell sokat szólni, szétesett darabjaira, nem is annyira a nyelvi, mint inkább a történelmi kultúrhatárok vonalán. Románia ennél jobb helyzetben van, de Erdélyt nyolcvan év alatt sem tudta Bukarest integrálni, csak elfoglalni, és katonailag és közigazgatásilag uralma (megszállása) alatt tartani. A kulturális és mentalitásbeli különbség még ma is nagy, ami az állam szétesését okozhatja kedvező bel- és külpolitikai körülmények esetén. Ilyen folyamat elősegítése magyar történelmi feladat (kellene legyen). Szlovákia mennyiségi és minőségi hátrányban van. Magyarlakta vidékei az országhatárhoz tapadnak, a magyar etnikumhoz tartozásuk már a térképre tekintve is nyilvánvaló. A térkép mást is mond: a Felvidék a magyar medence része. Majd meg kell találni annak a módját, hogy a szlovákok ebben az egységben jól érezzék magukat. Egyelőre félnek a jövőtől, költött múltjuk kábulatában, a pánszláv propaganda elbutító állapotában vannak, ami egyetlen kiutat kínál részükre: Moszkva, a nagyszláv testvér oltalma. Az elszakított országrészek magyarságának folyamatos nyomorgatása, háttérbe szorítása, megalázása csak fokozza készségüket minden magyarságot egyesítő megoldásra. A következő kérdés, hogyan is állunk ilyen vonatkozásban az anyaországgal? Megvan-e a nemzetiközösségi szemlélet olyan mértékben, ami szükséges a nemzetegyesítés végrehajtására, az adott történelmi helyzet kihasználására. Számos gondolkodó feltette a kérdést: Miért nem használta fel Magyarország a történelemadta lehetőséget Kárpátalja, Felvidék, Délvidék visszaszerzésére, amikor megszűntek azok az államok (Csehszlovákia, Szovjetunió és Jugoszlávia), amelyek az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében megkapták a magyarlakta területeket? Itt most ne foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy vajon volt-e ennek a kívánságnak külpolitikai esélye ezen államok megszűnésekor. A tételnek egy másik vonatkozása kerül megvilágításra. Az eredeti kérdés az: hogyan állunk a magyar egységesülés lelki követelményeivel Magyarországon? Ebből kiindulva keressük a feleletet: kedvező esetben lett volna-e olyan politikai kormányzat, amely felveti a jogos magyar követelést? Egyértelmű feleletet erre nem lehet adni, inkább csak egy bonyolult magyarázatot: Magyarországon a politikával foglalkozó elitréteg (nemcsak kormány, de sajtó, gazdaság, tudomány terén) két egymással szembenálló tábort mutat, amelynek a gyengébb-kisebb része az, amely felvállalja a nemzeti érdekeket. Megfogalmazni is furcsa, de létezik Magyarországon legális, törvényes, megszokott, figyelemre sem méltatott olyan politikai irányzat, párt, ideológia, mozgalom, szemlélet, amely alapvetően és természetesen magyarellenes, nemzetellenes, országellenes. Egyszer már foglalkozni kell ezzel a jelenséggel is, és talán egy avatott történész, Tőkéczki László elemzése átsegít minket ezen a problémán: “Magyarország a közép-nagyhatalmi státuszból való bukása után, tehát 1526, illetve 1914 után belekerül egy nagyhatalmi konglomerátumba, és ezen keresztül a magyar társadalom és történelem nagyhatalmi meghatározottsága rendkívül erőteljes lesz. Kezdetben ez egy olyan nagyhatalmi meghatározottság, ahol a nagyhatalom közvetlenül van jelen — a Habsburg-dinasztia —, és ilyen formán a vele való konfliktusok közvetlensége miatt, a kompromisszumok lehetősége is megvan. Azonban 1918—20 után a magyar kisállamiság nagyhatalmi meghatározói többé nem közvetlenül vannak a magyar társadalommal kapcsolatban, hanem távoli meghatározók. Ilyen formán kezd kialakulni egy másféle nagyhatalomhoz kötődő értelmiségi érdekeltség. Korábbi kuruc és labanc viszonyok más-más koncepcióban mozogtak az adott keretrendszerben, úgy is mondhatnám, hogy az egymással kapcsolatos konfliktus nem vezethetett alapvető változáshoz, csak hangsúly-eltolódásokhoz. Azonban nagyon fontos dolog, hogy az 1918—19-es viszonylatok közt kialakuló nagyhatalmi érdekeltségben megtermelődik a komprádor értelmiség, finomabban szólva a helytartó értelmiség, kialakul mind keleti vonatkozásban — hiszen megjelenik a kommunista értelmiség —, mind pedig megjelenik — már az első világháború előtt a Seaton Watsonokhoz kötődők szövetsége —, a nyugati típusú komprádorság is. Végső soron ez a fajta kötődés azt jelenti, hogy a magyar társadalom felső rétegei sajátos érdekeltségi viszonyba kerülnek. Ez a sajátos érdekeltségi viszony pedig majdnem olyan, mint a gyarmati elitnek a szerepe, amelyik a mai harmadik világot megnyomorítja. Általában a gyarmatosítás és az imperialista politika következtében a helyi eliteknek az a szerepe, hogy ők az angol, a francia vagy az amerikai kultúra mintegy meghosszabbításai, és nem saját népüknek a képviseletei. Nos, ebből következik, hogy mikor az információs társadalomról és egyebekről 6. oldal
